Tegnap este Miskolc ismét összement

belátni már az egész életet

és hallani, ahogy a magányaink

az ágy hidegebb felébe fagynak

mindenki vekkerpontosan indul el

meglelni a valakit, akinek

illata elfedhetné egy szép napon

a belső krematórium bűzét

de azért mégiscsak jó visszatérni

saját parfümmel és bűntudattal

megismert embereket hamvasztani

az ágy hidegebb felébe fagyni

földhözragadtan, ahogy tanították:

a harmadikról élni egy várost

Úgy ülsz le, mintha nem fáznál kicsit sem

és mintha várhatnál valakit

úgy hagytad most szemeid a kilincsen

mintha maradnál — nem tudnád, hogy meddig

hajadba ragadnak a zajok

mint ismeretlen és megunt konfettik

még a majdnem-ittléted is tenyérnyi

oly apró a valóság, ide

olyan jó lehet egészként belépni

errefelé nem számítasz hidegnek

ezért fázol, mint a bejárat

amin még záróra előtt kimennek

Talán tényleg csak azért maradtam itt, mert

innen olyan jó érzés majdnem elindulni

polcon hagyni mindenkit, aki valaha ismert

Vagy mégis a bőröm alá tört ez a tér

és bekuckóztam a tudatba, hogy nincs terem

hogy a polconülést én is jól ismerem

Annyit tudok, hogy itt lettem mozdulatlan

itt kezdtem harcolni a remegő kéz ellen

mohón tartani az irányt minden fordulatban

És itt tanultam meg nagyokat tévedni

hogy a hullócsillagok nem tengerbe esnek

hogy a polcomon csakis engem szeretnek

a dolgok. Mindegyikhez úgy ragaszkodom

mintha tényleg megfoghatatlanok lennének

vagy mintha apró hibák volnának az arcodon

Most már ideje maradni, porosodni

s ha kell, majd a polcról lekerül minden emlék

csak egyszer szeress úgy, mintha itt se lennék