A program az, hogyha a tanításnak

végre vége lesz,

mi leszünk az elsők, akik

elhagyjuk az iskola területét.

Sietni kell, a busz ilyenkor mindig

korábban érkezik.

Sokan vannak, de akad még néhány

szabad hely, amit elfoglalunk.

Most az a fő, hogy ne kezdjünk

nevetni, amikor a barátom

úgy tesz, mintha születésekor

megsérült volna a feje.

Már csak három megálló van hátra,

ami hat és fél percet jelent.

Boldogan rohanunk át a zebrán

a pláza ajtaja felé, és ugrálunk

a mozgólépcsőn, mintha nem tudnánk,

hogy csak a saját felelősségünkre

használhatjuk.

Ez a lány a szomszéd osztályba jár

és a pláza második emeletén

valahogy mindig hozzánk csapódik, mintha

elveszett utazó lenne ebben az üzletekkel

teli térben, és csak arra várna,

hogy megérkezzünk, mint valami

felmentő sereg.

Nevet rajtam, látom, és közben a pólója

úgy ringatózik, mintha —

ki sem merem mondani, hogyan.

Meghívsz egy fagyira? — kérdezi hirtelen.

Nem zavar, hogy tél van? — ezt meg én kérdezem.

Fagyit bármikor lehet enni, felel,

és ebben tökéletesen egyetértek vele.

A vendégem vagy, mondom, gyere.

És imádom ezt a pillanatot, amikor elindulunk,

mert hirtelen lemarad a társaság nagyobbik fele,

és akik velünk tartanak, azok is

gyorsan lemorzsolódnak, mint

a pizzáról a sajt.

Már csak ketten megyünk a lánnyal,

és tudom, hogy csokit és vaníliát fog kérni majd,

de arról fogalmam sincsen,

mi a neve.