Elítélsz a halálért

pedig ott sem voltál,

s halál folyik rajtam át:

megnyitottad ajtaját,

így aki csak rajtra várt,

újra ural, ott áll

minden tettem mögött,

triggerre respondál,

míg seprem a ködöt,

ugyanis a valóság

nélkülem költözött.

Hiányzik a lét, így

megtelítem tüdőm,

és az oxigéntől

visszakapom ütőm:

újra rizikó, meg

spiritualitás;

aki ellenség volt

pár napig megint társ.

Már megint egy foglalt tábla,

gondolja a pillanat s továbbáll.

Közben a kábelek konzekvens kombinációja

az elmés homokvár pillanatot imitál.

A pillanat csak vár, de a vár nem pillanat;

a homokóra tetején a torz idő fennmarad.

Üvöltő macska az ablak alatt.

Csak rágondoltam: abbamaradt

epifániája a dermedt jószágnak,

kinézek a térre: semmi-csak fát vágnak.

Megszokta már fülem

a hasító hússzagot,

a karmazsin dögfolttal

spriccelt ablakot,

és azt a sok fényes-fátyolos alakot,

vaklovakat, kik csak a vallásban

találnak abrakot.

Tűröm, hogy a testnedv

fűszerezze arcom,

nyárson forgok én is,

fejszémen a tarkóm,

de nyugodt az öreg,

hála az embernek,

önmacskátlanságunkra

sáskát nem rendelnek.