Az én sárkányom gumiból volt, azt kellett legyőznöm, nem volt nehéz, könnyen adta magát, gumisárkány, mit is tehetett volna, meglepő lény ott, ahol találtam, de hát nem veszélyes nagyon − maximum 40 dirham. Annyi veszett volna, ha a sárkány győz, tiszta lovagi tornán, teljes képzavarként egy olyan helyt, ahol ilyesmi sosem, Rabatban ilyen sosem, én azt hiszem, külön nem a bazárban, vagy abban a bazárban, mert amit ott ezek megtesznek a turistákért, az nem hétköznapi. A másik bazárban. De ebben nem, ez a helyieknek, itt nem ám fehér ember, itt csak arab, meg berber, meg esetleg núbiai, de az ritka, annyira ritka, mint a fehér ember és a sárkány.

Azért mondom ezt, mert fehérnek ott voltunk mi ketten Verával, sárkánynak meg a sárkány, rögtön gumiból, hogy azért mégse tűnjön teljesen anakronisztikusnak, persze nem volt ez szerencsés neki, mert így meg ugye veszélytelen lett. Szinte. Szinte csak, mert vonzó sárkány volt, kimondottan rákattantunk, ott a tömegben, annak a vacak utcalámpának a sárgás udvarában, ahol egy pléden, a hasonló mértékben halálos többiekkel üldögélt, vicsorogva, mint aki öl, de csak ült. Ült a csinos fenevad, mi meg már nem nagyon voltunk hadra foghatóak, az igazság az, hogy magam is kevésbé halálos jelenséggé váltam addigra, igazából nem halálosabbá, mint egy nátha, na, némi zavart okozni tudtam, de hát oly kevés az, ha az ember valami igazán fenevadi fenevaddal, vagy akár csak kevésbé, de sokkal találkozik. Igen, azt mondhatnám, kardom helyett zsebkés, páncélom már csak páncálom, páncálmodozás. Jött a sárkány, ülve, felém, aki közeledtem hozzá, érthetetlen beszéd zsivajgott, és nagyon sült kecskék halálordítása ment feledésbe a terjengő illatokkal, a szűk harctéren, ahol mindenki más is éppen, küzd vagy küzdeni szeretne, kínai nejlon alsógatyákkal, használt európai cipőkkel, dzsellabákkal és csömör édességekkel, kiffel, ami itt nálunk a ződ, darálthúsos-tojásos-rizses-paprikás szendviccsel, crepette-tel, ágynemművel, hegyesorrú papucsokkal, csirkével esetleg, hamis karórákkal, gyümölcslevekkel, hámozott kaktuszfügével, gagyi Gucci neszesszerekkel, lepénnyel, zsebrádióval vagy a nagyon, nagyon-nagyon húzós, láttam, alig legyőzhető észak-afrikai könnyűzenével, aki percek alatt többeket megevett, de rám veszélytelennek bizonyult, én olyan hülye turista voltam, olyan hülye, hogy én ellenfelemül a gumisárkányt. Azt. A szerencsétlen, plédrejutott, isten tudja, milyen segélycsomagból halászott szörnyeteget néztem ki magamnak, és szívem hölgye sem szólt, hogy „na ne már...!", nem, lelkesen jött ő is, pedig az van, az volt, hogy ennyi a bukás, lelkesen menni, várva az ülve támadó sárkányt és vége, mindennek vége. De nem lett, győztem, megmentett a az amortizált vért, a zsebkés-kard, hogy nem bizonyult elégnek. 40 DH. Ennyin múlott, ezt nyertem meg, hogy megmaradt. Több, mint az élet. Több: tíz perc öröm. Két baklava. Ahol elbuktam végül.