Egy új bekezdés. Nekem az volt. Mindenképp. Ahonnan jöttem, ott nem a költészet volt az úr. Talán lakatos leszek vagy kőműves! Amivel lehet keresni. A próza, a novella csak por, amit elfúj a szél. Legfeljebb hunyorogsz tőle és bosszant, ha a szemedbe megy. Verssel nem keresel semmit. Vagy amit keresel, abból sem lesz semmi. Ház, kocsi, vagyon biztos nem. De hát én nem is pénzért akartam írni! Csak úgy! Mert muszáj!

A város idegen egy vidékinek. Szűk és folyton nyüzsög. Lökdösődik és a pofádba mászik. Talán a Déli Hírlapban, vagy az Északban olvastam a hirdetést. Új Bekezdés alkotócsoport keresi tagjait. Név, telefon, helyszín. Nem idézem, mert gőzöm sincs pontosan, hogy volt leírva. Vass Tibor. Milyen érdekes név! Vass Tibor. Elképzeltem Vass Tibort, ahogy keresi alkotócsoportjának tagjait. Kezében a kalapács, vagy ilyesmi. Mindenesetre vasszerű, zömök, sűrű szemöldökű ember jelent meg előttem, feltűrt kockás ingben, vaskos alkarral.
Elég jól ismertem a várost, különösen a Marx tér környékét. A Lenin Kohászat mellett volt a középiskola, ahol érettségiztem. A Gyula utca pedig azért nem volt idegen, mert gyermekkoromban itt lakott egy srác, akinek a nagymamája a szomszédom volt. Talán egyszer vagy kétszer jártam itt annak idején. Mégis, amikor leszálltam a villamosról, szinte remegett a lábam. Otthon még erősködtem, hogy én pedig elmegyek, belépek. Mit csinálok majd az Új Bekezdésben, lövésem sem volt. Azt hiszem, szerettem volna olyan emberekkel találkozni, akik olyan megszállottan írtak, mint én. Úgy álmodtak, úgy kutatták a szavak titkos mágikus gyönyörét, mint én. Most meg izzadok, remegek, dörömböl a szívem. Aztán valahogy mégis elindultam. Azt hiszem, csöngettem is. Talán ajtót is nyitott Vass Tibor. Nem az volt, akinek gondoltam. Egy vékony – az én szememben egy kissé törékeny – alkatú ember nyitott ajtót. Határozott mosoly ült az arcán. A szemeire pontosan emlékszem. Erős és nyitott pillantásokkal vett szemügyre és bátran a szemembe nézett. Azt hiszem a tekintetében volt az az erő, amit én a külsőségeire vetítettem. Bekísért egy szobába, ahol már ott ült Vincze Csaba. Olyan volt, mint egy madár. Egy vén daru, aki kissé legörbítette a nyakát, oldalt vetette a fejét és úgy figyelt. Amikor pillantásunk találkozott, szemében némi lassú csillogást éreztem. Mintha opálos lett volna, de mégsem zavaros. Egy kanapén ültek és némi csönd után Tibor érdeklődve kérdezgetett. Talán, ha fél órát maradtam. Csaba ritkán szólt, inkább figyelt és magába mélyedve hallgatott. Aztán már csak emléktolulásaim vannak. Arcok, nevek, estek, felolvasások, tapsok, emberek, harcok, csaták, győzelmek és persze pár keserű korty a művészet szavakból facsart gyümölcséből.
Varga Böbe, Apáti Zoli, Tóth Péter, Pogány Balázs! Úristen! Ferike beleégett a tudatomba. Tóth Péter! „Óh lélek, egek királya, te!” Vass Tibor! „Szemetekbe bújok.” Szörfölök a múltban. Sokan voltunk, lehetetlen felsorolni. Nem tudom, mennyi időt töltöttem az Új Bekezdésben. Két évet, hármat? Egyszer elhagytam, aztán visszamentem, de már nem éreztem ugyanazt. Már megszületett. Már járt a gyerek. Az, aminek én részese voltam, az a születés, a kezdődő fájásoktól a világrajövetelig. A nyers akarás, a kimunkálatlan, ellenállhatatlan létezni vágyás, a világ sűrű terét feszítő és követelő születés ereje munkált bennünk. Ezerfélék voltunk, lánglelkűek és balgán bámulók. Nagyhangúak és csöndes ritmusokat keresők. Ez volt az Új Bekezdés őskohója, amit ez a madárcsontú nagy kovács, Vass Tibor öntött formába és kalapálta, gyúrta kötetekbe, lapokba, számos segítőjével együtt. Az Új Bekezdés az volt: egy új bekezdés. Nekem mindenképp.