Bodonyi Csaba
a háborús évek szülötte, 1943. augusztus 2-án látta meg a napvilágot Nyíregyházán. Szülei ugyan debreceniek voltak, édesapja azonban katonatisztként a helyi laktanyában szolgált 1944-ig. Édesanyja Kalas Vilma neves református lelkész leánya, tanító, tanár, majd iskolaigazgató volt. Édesapja bajor származású paraszti család legkisebb gyermekeként érettségi után sorkatona, majd továbbszolgáló katonatiszt volt 1945-ig, mely megpecsételte a család későbbi sorsát. A jóreményű polgári gyermekkort kényszerűségből szabolcsi tanyasi gyermekévek követték, de ezek a nagy szegénységben és boldogságban eltöltött évek életre szóló gondolati és érzelmi forrást jelentettek számára. Bár x-es származásúként sokáig nem bízhattak a felsőfokú képzés lehetőségében, a tanulmányait kitűnően végző ifjút szülei a neves debreceni Fazekas Mihály Gyakorló Gimnáziumba, majd a család költözése okán a miskolci Földes Ferenc Gimnáziumba íratták. A pályaválasztására döntő hatással volt ábrázoló geometria tanára, Imreh Zsigmond, aki jól példázta, hogy a természettudományos és a művészeti érdeklődés nem zárja ki egymást. A két terület az építészetben fonódik össze, ezért nem volt kérdés, hogy e számára ismeretlen útra lépjen. A sikeres felvételit követően a budapesti Műegyetemen kezdte meg tanulmányait, a megélhetést pedig egy alföldi állami gazdasággal kötött ösztöndíj biztosította erre az időre. A fiatalon házasodó egyetemi hallgató azonban kénytelen volt a szerződést hamarosan felbontani, majd az ösztöndíj visszafizetéséhez évhalasztással munkahelyet keresett. Így került még egyetemistaként a Miskolci Tervezőirodába, ahol Klie Zoltán műtermében és Dufala József belsőépítész mellett kezdte meg gyakorlatát. E lépés döntő jelentőségű későbbi pályája szempontjából, itt ismerkedett meg Plesz Antallal, későbbi mesterével. Ezt követően néhány hónapot dolgozott Toldi János fővárosi műtermében. A munkával töltött egy esztendő rendkívül hasznosnak bizonyult, új szemlélettel és lendülettel fogott neki tanulmányai befejezésének, melyhez – bár továbbra is dolgozott tanulmányai mellett - ismét ösztöndíjas szerződést kellett kötnie, ezúttal a miskolci Északtervvel. Az egyetemi éveket nagy formátumú oktatók tették feledhetetlenné de legnagyobb hatással rá korának egyik leginnovatívabb mérnöke, Sámsondi Kiss Béla volt. A diplomavédést (1967) követően, az Északtervvel kötött szerződés értelmében Nagy Zoltán és Plesz Antal műtermében kezdte meg a munkát. Fél évet követően ismét Budapestre szegődött családi okok miatt, Emődy Attila műtermébe (Pest Megyei Tanácsi Tervező), majd Esztergomba, Schneider Ferenc fiatal csapatába került. A betiltást követően újrainduló Mesteriskola posztgraduális képzése meghatározó fordulat volt életében. Bodonyi Csaba – az előzetes ismertség alapján - Plesz Antalt választotta mesteréül, s ő elfogadta őt első tanítványaként. A mesterválasztás végül egész életére és hivatására döntő befolyással bírt. A képzés két éves műtermi együttdolgozással járt, mely ismét költözést hozott: elhagyva a letelepedéssel is kecsegtető Esztergomot újra Miskolcra vezetett az út. A mester és fiatal tanítványa egy kis sarokszobába önálló mikroklímájú szellemi műhelyt alakított ki, melyben Bodonyi Csaba számos önálló tervezési feladatot kapott. A közös műtermi éveket követően kettőjük viszonya barátsággá nemesült. A kétéves műtermi gyakorlatot az önálló munka időszaka követte, első megvalósult munkáit (Edelényi Ifjúsági Ház, miskolci Egészségügyi Szakközépiskola) a szakma nem sokkal később Ybl-díjjal ismerte el. Bár Plesz Antal 1976-től a fővárosban folytatta tevékenységét, a két, immár mesterré érett egykori tanítvány, Bodonyi Csaba és Ferencz István közvetítésével egy laza egyetemista társaságból önálló szellemiségű, nagy hatású építészközösség alakult ki. A hetvenes évek végén formálódó Miskolci Építész Műhely a nagy tervezőirodán belül önálló ifjúsági irodaként funkcionált. Az együttélés és együttdolgozás sajátos építészeti kerete a nemzetközi hírű Miskolci Kollektív Ház volt, az együttműködésre a partneri viszony, a közös formanyelv helyett pedig azonos magatartás jellemezte az 1988-ig tevékenykedő közösséget. Vezető egyéniségei, köztük Bodonyi Csaba, rövid idő alatt a legjelentősebb szakmai elismerésekben részesültek, és maguk is egy újabb, karakteres építészgenerációt neveltek fel, melynek tagjai később önálló irodákat alapítottak. A szakmai, mester-tanítványi barátságok továbbélése, az egymásra való odafigyelés mind a mai napig jellemzi valamennyi egykori műhelytag életét. A Miskolci Műhely tevékenységének fontos területe volt az organikus gondolkodáson alapuló várostervezés, mely témában számos nemzetközi tervpályázati munka is született. E várostervezési elveket Bodonyi Csaba főépítészként is vallotta, mely területen épp oly jelentős életművel bír, mind tervezőként. Huszonöt éven át volt Tokaj főépítésze. Városfejlesztési munkájának elismeréseként Tokaj 1997-ben Hild-érmet, 2003-ban Kós Károly-díjat kapott, 2002-ben az UNESCO döntése alapján a Tokaji Borvidék Kultúrtáj részeként Világörökségi területté vált. A városi főépítészt 2003-ban az Év Főépítésze címmel tüntette ki az Országos Főépítészi Kollégium. A kilencvenes évektől Tokaj-Hegyaljára koncentrálódik az immár saját műtermében (Bodonyi Építész Stúdió) tervező Bodonyi Csaba tervezői tevékenysége. Számos műemlék rekonstrukció és átalakítás (Toldi fogadó) mellett kisebb (Ravatalozó) és nagyobb léptékű megvalósult középület (idősek otthona, kistérségi szakorvosi rendelő, szállásépületek, rendezvénytér, borászatok, oktatási intézmények) terve irányt mutatott a szakma és a város számára. Bodonyi Csaba pályafutását a szakma teljes spektrumának átfogására való törekvés jellemzi. Tervezőként és sikeres főépítészként sem feledte el gyermekkorának helyszínét. A korszerű, organikus tanyabokorra vonatkozó elképzelésében e sajátosan magyar településformának szentelt megkülönböztetett figyelmet. Nevéhez fűződik a nemzeti építészetpolitika koncepció alapgondolatainak és főbb irányainak lefektetése is. A nemzeti építészetpolitika kidolgozásának kezdeményezését a Magyar Művészeti Akadémia építész csoportja indította, majd szakmailag és szervezetileg kibővülve folytatta a munkát. A munkacsoporton belül Bodonyi Csaba volt az, aki ezt összefogta, szerepe éppen ezért kulcsfontosságú. Főleg középületeket tervez, melyek sorából a templomok sem maradtak ki (Encs, Sajópetri, Ózd, Alsózsolca). A kivételes alkotói érzékenységgel párosuló építész, pályafutása elismeréseként, a legrangosabb szakmai díjakban részesült: Ybl-díj (1979), Széchenyi-díj (1991), Kotsis Iván-érem (1993), Főépítészi Életműdíj (2015). A megbízói oldal általi megbecsülését bizonyítja Pro Villa Sajópetri (1995), Pro Urbe Tokaj (1997), Pro Urbe Miskolc (1997), és Miskolc Város Alkotói díja (2001) és díszpolgári címe (2011). A ma is Miskolcon élő alkotó tervezőként és a szakmai közéletben is aktív, hiszen az építészet számára szolgálat, mely elsősorban életről, s az emberről szól. Rendszeresen publikál, a Magyar Építészkamara alelnöke (1997-99), 1996-tól a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Építész Kamara elnöke, országgyűlési képviselő (1985-90). A Magyar Művészeti Akadémia (MMA) alapító tagja, 1996-ig elnökségi tagja. Címzetes egyetemi tanár, Kós Károly Egyesülés tag (1994-), alapító tagja a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia (SZIMA) Miskolci Területi Csoportjának, 2009-től elnöke. Az életrajzot összeállította: Dénes Eszter [2017] Forrás: Magyar Művészeti Akadémia
SPN könyvek ajánló
Bodonyi Csaba
Bán András 70?
Dús, bozontos fekete haj, csupán a szakállat díszíti egy-egy őszülő szál. Szikár termet. Homlokra feltolt szemüveg és szemöldök alatt kíváncsi, mosolygós tekintet. Összességében krampuszos. Igen. Mint egy fiatal krampusz: Bán András. S ő lenne 70? Ha igaz is, ez csak adminisztratív tény, vagy talán hiba.
De ha adminisztratív is, a köszöntés jár. Nemcsak jár, szívünkből fakad. Mert mi építészek is közelállónak érzünk. Interdiszciplináris érdeklődésed miatt az építészet, s az építészek szellemi barátjának is tekintünk, és kedvelünk.
Most a miskolci építészek nevében kellene átadnom a szokásos virágcsokrot, mellé egy kitűnő bort, s koccintani. (Képzelt fegyvernem: Bock, Kopár dűlő.) De ez most a Covid korszaka. Így hát a bor esszenciájával, s életútjaink találkozási pontjairól gyűjtött emlékező csokorral köszöntelek. Legyen ez a köszöntés… köszönet.
o Köszöntelek mint a Látóhatár szerkesztőjét, akitől nemrég tudtam meg, hogy első épületemet, a ’70-es években felépült Edelényi Kultúrházat az egyik lapszám képanyagaként Te szerepeltetted. Több mint 40 éve ennek!
o Köszöntelek mint a Miskolci Egyetem kulturantropológus oktatóját, aki több helyi építészt hívott vendégelőadóként. Örömmel láttuk, hogy a végzett hallgatók közül később többen építészeti írásokkal jelentkeztek a szaksajtóban.
o Köszöntelek a Miskolci Galéria volt igazgatójaként, aki több építészeti kiállítást is szervezett, pl. a miskolci fiatal építészek közösségi háza születésének 30. évfordulójára, s a kiállítás idejére vitasorozattal, baráti eszmecserékkel, mely a helyi szakmai életet vitalizálta. Mindebből érzékelhettük, hogy érezted s kíváncsisággal kísérted a Miskolci Építészműhely különös történetének szakmai és társadalmi értékét.
o Köszöntelek mint miskolci értelmiségit, a szellem emberét, aki megértette, hogy ott van erős lokális kultúra, ahol spontán szellemi műhelyek születnek és működnek, melyeket nem felülről (politikai programként) hoztak létre. Így értékelted a ’70-es, ’80-as évek miskolci szellemi életét grafikai, új-zenei és építészeti műhelyeket, melyek itt születtek. Ennek megértése hozott kettőnket össze Dobrik Istvánnal, Rudolf Mihállyal, hogy lelkesülten kezdeményezzük a Miskolci Egyetem Művészeti Karának létrehozását, a Zenei Intézet mellett a Grafikai és Építészeti felsőszintű oktatás meghonosítását. Jól értettük, hogy így valósulhatna meg a Miskolci Szellemi Műhelyek továbbélése, szerves folytatása. Elszántak voltunk, akkreditációs anyagokat készítettünk, tárgyaltunk, lobbiztunk, s a kezdeti támogatás után az egyetem nem vitte végig. Ez a város kulturális vesztesége. És persze a miénk is.
o Köszöntelek mint a regionális jelentőségű miskolci Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia Miskolci Területi Csoportjának tagját, melynek ügyvezető elnöke is voltál, s ahol szintén együttműködtünk.
o Köszöntelek mint az egyetemi művészeti kar létrehozásáért másodszor is küzdő társat, immár a Kassai Egyetemmel együttműködve. A rektorok megegyeztek, aláírások, majd Miskolcon rektorváltás, újbóli meghiúsulás. Így közös tervünk megvalósítása a jövő feladata lett.
o Köszöntelek mint a miskolci szellemi élet fontos szereplőjét, melyben interdiszciplináris szemléleted, s együttműködő természeted miatt, a Miskolci Galéria igazgatójaként „kovász” szerepet töltöttél be. Miskolci értelmiségiként személyes szégyent érzek (s így senkit nem kell nevesítenem) azért, hogy ez a munkád méltatlanul ért véget. Bár rangos feladat talált meg a Műcsarnokban, de a miskolci szellemi életből személyed, együttműködési készséged, szellemiséged hiányzik.
o Köszöntelek úgy is, mint akivel mindig a politika feletti szellemi síkon lehetett beszélgetni és együttműködni.
o Köszöntelek mint a Miskolci Építész Műhely és Közösségi Házról szóló — éppen szerkesztés alatt álló — könyv társszerzőjét. Izgalommal várjuk a megjelenést.
o S köszöntelek 70 éves jubileumi évedben, kívánom, hogy legyen még elég IDŐD terveid megvalósításához, s jó egészséget mindehhez, óvakodj a Covidtól, a Spanyolnáthától azonban ne.
o S végül kérlek, hogy a képzeletbeli száraz csokrot helyezd el az alkalomra ürített boros üvegben.
o Később majd személyesen is…
Bodonyi Csaba,
ki jól tudja, hogy a 70 éves Bán András kiemelt miskolcisága és építészeti kontextusa összetett személyiségének és élettörténetének csak egy vékony, de számunkra fontos szála.
Előírás: 2021. május 19-re, Ivó napjára, Miskolcon
