Láng Csaba
SPN könyvek ajánló
Láng Csaba
Mit is tanultam Zarathustrától?
MIT IS tanultam Zarathustrától?
Visszaadni a mélységet a magasságnak, elrejtőzni a legtágasabb nyitottságban. Kitárni a lélek mélységes kútját az égbolt szűz tekintetének, nem rejtegetni a fájdalmakat. Visszaadni azt, amit belé rejtett az élet. Egy vak reménység aranypénzét, amelyet a gondtalan napsugár hajított belé. Visszaadni azt, amivel minden élő tartozik. Feszített lélek-tükörrel állni a tiszta égbolt előtt és Nap-mosollyal örülni annak, hogy eggyé lesz benned a két végtelenség. És mindezt látni, egy ki tudja honnan lopott öntudatban.
EGY VERSESKÖTET, amelyben nem versek vannak, hanem egy megkötött lélek szabadulási kísérletei, álmai, extázisai, ha úgy tetszik. Ez a lélek úgy akart megmenekülni, hogy egy végzet kérlelhetetlenségéhez láncolta magát letörhetetlen bilincsekkel, ám egyszersmind e végtelen megkötöztetésben vélte felfedezni szabadulása egyetlen lehetőségét. Mintha csak önmagát megbéklyózva lehetne szabad, mintha a megkötöttség egyszersmind a legragyogóbb, leghihetetlenebb kibomlás lenne: váratlan tavasz, amely hallatlan reményekre ad okot. Ki tudja mit akart ez a lélek a szenvedésen keresztül elérni?
KIVONT akarat vagyok. Csillapíthatatlan vágyak meztelen pengéje. Amely nem tud elrejtőzni már képzetek díszes hüvelyeiben. (Schopenhauer után szabadon.) Villogok önmagamnak. Óh, mennyire kívánkozik ez az éles akarat képekbe merülni, meztelen húsba, örök sebekbe!
De mi más az erős költészet, mint bizonyos szellem, mely képekbe takarva sebez; mint üvegszilánk a magas fűben, fájdalomra vár. Mintha a költők egyenesen azon versengenének, hogy melyikük tudja a legszebben elrejteni akaratát. József Attila sértettsége olyan hegyes, mint egy karó. Mint kimeredt fallikus vágy, amely szerető nők híján egész népét fogja… képeivel megerőszakolni1.
S a legszebb álmok, kép(zet)ek valamiért a legélesebb akaratot fonják, ölelik körül, mint női kezek, vagy még inkább, mint borostyán levelek a hegyes thürszosz botot. A természet nem csak rejtekezni szeret, „φυσις φιλει κρυπτεσθαι”, hanem rejtekezve sebezni, megsebződni: φυσις φιλει τυπτεσθαι. Mint álompihébe takart fullánk-éberség: a költői szó. A vadméh csípése és méze együtt; μελισσα Sappho.
REGGEL, ahogy felkeltem, első dolgom az volt, hogy kimentem a kertbe és sietve átöleltem az óriás diófát, amit délben kivágnak. Talán mert el akartam búcsúzni tőle, megköszönve neki az árnyékát, a termését, a közelségét. Vagy egyszerűen csak szégyelltem magam, hogy csak úgy eltehetem az útból, és még csak tiltakozni sem tud. Jó lelkiismeretet akartam szerezni magamnak olcsón, könnyedén. Ahogy megöleltem, olyan volt, mintha ő vigasztalna. Rögtön megéreztem, milyen törékeny vagyok. Mintha csak egy lepke szállt volna rá. Hallgatásának keménységén át meghallottam saját szívem dobbanásait. Nem érte zokogott ez a szív, hanem csak önmagáért. Egy titkos rettegés tűje járta át pillangó-szívemet, s e tű hegye most ebbe a fába volt szúrva. Tisztán éreztem bensőm remegését. Mint Apollodórosz Platón Phaidon c. dialógusában, vigasztalanul zokogott bennem valami egy felfoghatatlan tisztaságú bölcsesség előtt, amely magába zárul, mint Szókratész utolsó érve a halhatatlanság mellett. Ez a bölcsesség, ez a hallgatás eltaszít magától, ehhez nem vagyok elég kemény, elég türelmes. Zokogásomba taszít, legjobb esetben.
Kitárva könnyek felhős szárnyait, kitépi magát a szív.
MINT aki a vízbe kapaszkodik szilárdan, végtelen szorongásom a toll hegyére koncentrálom és görcsösen kapaszkodva bele, engedem siklani. A betűk formái, alakjuk, egy veszett szív kardiogrammájára hasonlít, esetleg kuszált első világháborús dróthálóra; haragom szögesdrótjai merednek az égre. Ölelés helyett szeizmikus kapcsolat. A toll hegyében lassan földre kushadsz te is, hadd fújjon fölötted e világ vad szele; légy láthatatlan, legalább amíg írsz, ha földbe bújni még nem tudsz. Mint emlőtől elválasztott gyermek mohó szája, ellökted magadtól, mint részeg a falat, a biztonságot, s így gyermekként még férfi is lehetsz, csak ne tudják, hogy mialatt írsz, valójában kapaszkodsz. Hol a tollhegy földet ér, mint kényszerleszállást végző gép orra, bár finoman teszed le, még sikerül siklani, e könnytelen száraz papír-földet mégis úgy csókolja, mint hazatérő száműzött ajka, ki ontaná rá könnyeit. S míg felhős agyadban villámok cikáznak, tollaid úgy verik papír-földedet, mint hosszú záporesők.
MIT csinálsz itt a kiserdőben egy kövön ülve? Könnyekkel smúzolok. Ezüstpénzeket dobálok szívem falához. Minél közelebb ér (valamelyik), annál gyönyörűbb.2
2 Rumi, amikor azt kérdezték tőle, hogy mi a szufi, így válaszolt: „Örömet találni a szívben, amikor eljön a bánat.”