— Kisterc?
— A fenét! Az, ahogy kopogtat!
— Hangzással állítasz szembe egy még metafizikusnak is bizonytalan sejtelmet, ami ütemnek látszik? — köhint Beloszláv.
— Kopog, ha mondom — így Laurent —, Häwiya, akinek kiterített fiai vagyunk te meg én. Mindenki érzi a qāricát, aminek iszonyata a szívekben kopogtat, és szúr, és fúr …
— De akkor is kistercek azok, amilyen hangközzel követi egymást egy-egy koppintás.
Vigyorognak egymásra. Mindketten örvendetesnek találják, tessék, folytatódhat a régi és régen abbamaradt kakaskodás. Itt, a múltba tűnő füredi Rühös Bölényben. Krónikus és egzotikus köd kinn és benn a kocsmatérben. Mégis mintha kávéház lenne — holott ők hozták termoszban az arabikát. Ketten kortyolgatják a disputa közben. A személyzet rég más közegben ezüst-nyaral. Ők meg ketten itt a homályban. A fekete leveshez dukál a dohány. Füstölögnek: Barbárbeloszláv és Civakodólaurent. Az egzotikusan kicsi és törékeny ember az egzotikusan egzaltált, hanyag eleganciájú örök suhanccal.
— Szúr, fúr; szúr, fúr — hunyorít hamisan Beloszláv. Inkább kéne úgy beszélnünk a halálról, mint egy egzotikus izéről.
— Izéről? — hőköl Laurent.
— Megint másra fókuszálsz, itt e lucskos világiszapban. Az egzotikus a lényeg. Az egzotikus mint az az idegen, ami Terra incognita, nyers, olykor félelmes, de a szent-borzongásos kíváncsisággal eljegyzetten. Hozzá egzotikus úgy is mint olyan egzotikum, amilyen gyötri a bélpoklost, azt, aki rossebes, akit a fene esz, a rühös (mint a bölény), a tífuszos, a tetves …
— meg az ibérkóros, a francuskóros vagy mostanában ez az újdondász a (csodálatos) mandarinvész.
— Na látod! Mert a realitás más, mint a lét! Van az apokalipszis meg az apoteózis — ez a kisterc, magyarán a lét, amint kiröhögi a realitást. Például az Allegro barbaróban(=fürgedervisben?) ahogyan a Kelet kerekedik. A realitás meg a maszk, ami álarc vagy álca, amivel a bántalomnak kívánsz ellenszegülni: védekezni magadtól a többiekért, a többiektől védeni magad.
— Álca ám nekem Szun Vu Kung, az ösztönemberes majom! Mit vagdalkozol az egzotikum hullaszagával, mikor az Ítéletnapos nagylétben azzal téveszted meg az érted feltétlen rajongót: mintha bizony a feltámadás részben-egészben azonos lenne az üdvösséggel. Ugyan már! Az én lábam is belelóg az „egzotik”-ba. Unos-untalan arról beszélek, hogy a világ gyémányttengelye a személyes—személytelen által vont nyomvonallal azonos. Ha mindent elural az egyenérdekesség lila köde, ki látja meg, hogy a lényeget a közvetítő közeg hazudja a sajátjának, a közeg, ami igazából mint erodáló tehetetlenség még az ártatlanságból is szimpla balgaságot aszal.
— Kopogtatsz, ha mondom! Azt tartanád elégnek, ha már egyszer kopogtatott, mindjárt be is jutott az ajtón. Az arabusul konkrét kisterc-velejű opuszom máshová tájolja a nagyfene kerék agyát. A balik kerék tengelyvége a gyökértelen, a jobbiké a törzsökös. Az archetipikus messzebbre száll, mint a szerkezet-szertelen.
— Azért is Szúra (ld. 101.)!
— De ha mondom: qanun (ld. arabs cimbalom)!
— _ _ _
— _ _ _
… és még a Rühös Bölényt is kirázza a hideg a purparlétól!
Mindezt a vesztegzár-quarantin negyvenegyedik napján. Itt Füreden.
És szólal a Bölény
— Maga egész mást csinál a zongorával, jó BB, mint a szépemlékű Lisztfranci: egzotikus, nagyon egzotikus! Maga meg beau-CL, egész mást tesz a poézissel, mint amit búbánatos Aranyjani: rendkívüli, rendhagyó, miszerint szerfelett érdekes…hát még, amit most művelnek.
Száll a nyári köd benn és kinn, mert már a Medárdban is ki-kimarad a (kontinentális) monszuneső hétfőn vagy szerdán. Nézze habár még oly merőn Beloszláv és Laurent a beszélő Bölényt.