Joshua Meyrowitz A glokalitás hajnala című tanulmányában¹, az általánosított máshollét fogalmának bevezetése kapcsán írja, hogy „Lelkileg kívül állhatunk azon, amit fizikailag belülről élünk meg.” Meyrowitz az általánosított máshollét értelmét egy metaforával világítja meg: olyan, mint egy tükör, „amelyben a magunk lokalitását szemlélhetjük és megítélhetjük”. Ez a tükör alapvetően nem bennünket mutat, hanem valami számunkra definitívként mutatkozó mást — a bennünket elárasztó képtömeg a máshol létek, más életek alternatíváinak számtalan virtuális lehetőségét tárja elénk, írja Meyrowitz — amihez viszonyítva gondolkodunk saját létezésünkről, s ami egyben az a kontextus is, melyben a tükörbe tekintve mégiscsak magunkat látjuk.

A lelki kívülállás egyik lehetséges módja számos kultúrában az imádság. Loyolai Szent Ignác így ír a Lelkigyakorlatokban a kívül állás pozíciójának megteremtéséről a szemlélődő ima kapcsán: „Itt meg kell jegyeznünk, hogy a szemlélődésben vagy elmélkedésben, amely érzékelhető tárgy felett történik, (…) a helyzetkép alakítása abban áll, hogy képzelőtehetségemnek szemével nézem azt az anyagi helyt, ahol az elmélkedés tárgya történik. Anyagi helynek nevezem pl. azt a templomot vagy hegyet, ahol Jézus Krisztus vagy a mi Asszonyunk szerepel a tervbe vett elmélkedés anyaga szerint. A nem érzékelhető tárgy feletti elmélkedésnél — mint pl. itt a bűnről —, a helyzetkép-alakítás abban áll, hogy képzelőtehetségem szemével úgy látom és elgondolom, hogy lelkem ebbe a romlandó testembe, mint börtönébe, van zárva, és az egész ember a siralom eme völgyében, mintegy száműzötten, a vadállatok között él. Az egész ember alatt értem a testből és lélekből álló embert.”²  Ignác számára az ima terét egy imagináció hozza létre, aminek alapja egy bibliai elbeszélés, melyben az elmélkedés során az imádkozó igyekszik belehelyezkedni „képzelőtehetségének szemével”. Az imádkozó ebben a térben, s az abban tapasztaltak összefüggésében szemléli saját életét, s ebből fakad imája.
Loyolai alapvetően imaginációról ír, azzal dolgozik, látható képeket vagy képtárgyakat nem használ, ám a szemlélődő ima támogatására viszonylag gyorsan születtek, s egyre nagyobb számban születnek napjainkig is mindenféle képnek nevezett dolgok.
Sőt, talán a képlet visszájára is fordítható, s ez a mindenestől immanens, mechanisztikus lenyomatrögzítő valami, amit fotónak nevezünk, olykor transzcendál, s megmutatkozik rajta keresztül valami „akheiropoiétosz”, amit szemlélve lelkileg kívül állhatunk azon, amit fizikailag belülről élünk meg.

„Az emberből annyira mélyről jön a prédikálás szenvedélye — írja egy helyütt Cioran —, hogy oda még az önfenntartási ösztön sem tud belátni” — úgyhogy mielőtt elhatalmasodna rajtam ez a késztetés, gyorsan be is fejezem. Egyszer, még hallgatódként egy közös terepmunkán átpörgetted egy frissen elkészült fotósorozatomat, és csak annyit fűztél hozzá: „úgy látszik, kezdesz megtanulni fényképezni.” Nem vagyok biztos abban, hogy sokra jutottam e tárgyban, így kicsit szorongva, de annál nagyobb szeretettel nyújtom át a fenti gondolatokkal együtt ezt a pár képet.

¹ Joshua Meyrowitz: A glokalitás hajnala. A hely és önazonosság új élménye a globális faluban. Világosság, 2005/6., 29-36.
² Loyolai Szent Ignác: Lelkigyakorlatok. Budapest, 2019, Jezsuita Kiadó, 53-54.