Karádi Zsolt
Miskolcon született 1956-ban. A Kossuth Lajos Tudományegyetemen szerzett diplomát 1980-ban. Ekkor került Nyíregyházára. Előbb középiskolában tanított, majd újságíró lett. 1989 óta a Nyíregyházi Főiskolán dolgozik. Irodalomelméletet, esztétikát, színháztörténetet oktat. PhD-fokozattal rendelkezik. Tanulmányait, kritikáit közölte a Kortárs, a Hitel, az Eső, az Orpheusz, a Holnap, a Napút, az Új Holnap, az Iskolakultúra, az Új Hegyvidék, a Zempléni Múzsa, a Műút, a Székelyföld, az Ághegy, a Szabolcs-Szatmár-Beregi Szemle, a Pedagógiai Műhely, illetve a Spanyolnátha és a Magyar Játékszín. François Gachot-ról szóló könyve 2002-ben, színházi kritikákat tartalmazó kötete 2006-ban jelent meg. Negyven éve fotózik. Jelenleg az infravörös-, valamint a színházi fényképezés vonzza. Több önálló kiállítása volt. Színházi felvételeit közzétette a Criticai Lapok, a Színház, az Ellenfény, a Magyar Teátrum, a Magyar Nemzet, a Népszabadság, A Vörös Postakocsi, a Folk Magazin, a Pedagógiai Műhely, továbbá a Magyar Játékszín és a Spanyolnátha.LAPUNKBAN MÉG »
SPN könyvek ajánló
Karádi Zsolt
Bartók hallgatása közben
A kékszakállú és a mandarin
bakelitjeit cserélem, s a hin-
taágyban fekve némán élvezem,
a hangokat a régi lemezen,
a hangokat, a zord akkordokat:
látom, hogy Béla meg-meglátogat,
jön vele Ditta, arca száz titok,
s azt hiszem, testem gerjedezni fog,
hisz karja ifjú, húsa friss, meleg,
illatfelhőt von vén fejem felett,
s mikor az ócska zongorámhoz ül,
megmozdul valami itt legbelül,
s érzem, forróság önt el ennyi szép-
ség láttán: ujja fürgén, futva lép
billentyűkről billentyűkre, s nekem
ágaskodik öreg szervezetem,
hogy lássam őt, ki ifjú, húsa friss,
ki harmónia, mámor: múzsa is!
Szeretnék én is játszani vele
vad négykezest, hogy sikoltson bele…
Allegro, rajta! Rettentő zene:
lüktessen teste őrült üteme,
de nem lehet! Tudom, mert Béla már
siet haza, szép hófehér madár,
ki felröptette Dittát, óh, pedig
én tudnék vele szállni reggelig,
én, én, a felhők fölé, magasan,
ahol a napnak sugárzása van,
s vakító fénye: forró láva, tűz,
ami megremegő öléhez űz,
vibráló vágyam vérző kankalin,
sikolt a lélek, mint a mandarin,
csodálatos, ahogy a hangszeren
száguld keze. Megfognám. Nem merem,
mert Béla indul, szállongó ezüst
haja lebeg után, mint a füst,
magával húzza őt. Jaj, ég veled,
te szikrázó, forrongó képzelet!
S míg révedek a múltba, ifjú álmú,
nők sikolyáért élő kékszakállú
rémes alakja rémlik fel nekem,
s űz dideregve torz tréfát velem…
Lejárt a lemez. Béla messze már,
és engem meg ólombörtöne vár
a vénségnek. Ám sejtjeimbe itta
magát Bartókné, szép Pásztori Ditta
