Besétáltunk a Győri kapu egy-kettő-háromba. Az 1994-es analóg tavasszal. Földszintes épület, oldalbejárat, kis előtér. Iroda. Benn Vass Tibor költő az íróasztal mögött, megfelelő rendetlenségben, könyvek között. Balra elektromos írógép, a képernyőn narancsszín szöveg. A szép, sárga betűk, ahogy végigértek velük a sorok. Az elválasztáshoz entert nyomni, visszamenni és oda ütni a kötőjelet. Manuális életünk utolsó évei.
Fiatalok voltunk, kellett a vérszem. Törni az irodalomba. Hány sör utáni ötlet a Black Miciben? Nem tudtuk. A betörést egy országos verspályázattal akartuk kezdeni. Az egyetemen mondták, hogy Új Bekezdés, ott a miskolci költészet magtára, menjünk át a kapun, kapunk szelet, farvizet, hőt a beletöréshez.
Vass Tibor bólintott, hogy persze. Mondta, hogy kéne. Bemagtárazott. Mi meg, mint a gázra tett alu pattogtató, amit belülről gömbölyűre feszenget szét a kukorica. Kisült, hogy komolyan vesznek minket, fejenként tizenhat saját rossz verssel a zsebünkben éreztük, indul az irodalom velünk, bevonatozunk. Ha kivontatosan kellene fogalmazni, nagy sikere lett annak a verspályázatnak. Szerte az országból érkeztek szövegek. Dagadt a vitorla a mellünkben, gőzölt a gőz vonattüdőnkben. Pattogtunk kukoricálva.

Helytalálás volt. Nyílott szétfelé a világ. Miskolc felől. Az ÚB kulcsait használhattuk. Besétáltam a verseimmel, az első „olyan” tizenhattal, amit komolyan, hosszan átgondolva is értelmezhetőnek tartottam. Összeállt a kötet, mondtam. Össze, kérdezte Vass. Aztán csak nézte, nézte a paksamétát. Nem szólt. Soká. A negyedik sor jó, mondta végül. A kilencedik. Egy vers két sora. Tizenhat tizenkettője. Jó az a szó. A rím ott. Ennyi volt, amit mindössze mondott. Meg, hogy alakul. Egy évig dolgoztam velük még, mire újra elmentem Vasshoz az új tizenhattal. Azt kérdezte, nem baj-e, ha az ÚB gondjaiban jelennek meg hamarost.
A kinyíló világ nem hagyta abba. Egy verseskötettel a zsebben éreztem, indulok az irodalomba. 1997 volt. Önként, dalolva sétáltam a versek nyilvánvaló csapdájába.

Mentünk, mint a güzü. Olvasás felolvasás hátlapján. Kísérlet az ösztönök elcsitítására. Minden vers, amit annak szánnak. Minden zene, ami megszólal. Kihangosítottam magam.
Kerestem a fókuszt, az ÚB határain feszültem. Ihletett állapot ihletett állapot hátán. Vass adta alánk a lóvét. Love vasút, meg voltunk lőve. Élve kellettünk az irodalomnak.

Az ismerkedés évei voltak. Szerelmeket szívtunk, vers- és regényszerelmeket. Ültünk nálam Vassal a Budai ház tetején, egy IBM gépen követtük nyomon a Négyzet című Időjelek-antológia születését. Mi segítettük őt a körvilágra. Benne volt a gépben a kezünk. Csillogtunk, döntöttünk képekről, szövegekről. Oldalpárokról és sorszámszerelmekről. Szemefényünkben visszatükröződött az évtizedmonitor.

Az évek elmúltak, az irodalmaink nem. Mindenki talált helyén. Az ÚB sehol és mindenhol sejlik. Mintha mi se serkenne, mintha mi se kelnénk meg. A változásba ütött enter a narancsszín soron.
Még most is benn ülök a Győri kapu egy-kettő-háromban. Tavasz van, digitális. Benn ugyanaz a sűrű fal. Balra az Időjelek polcozott számai. Négyzetes monitoron az írógépnarancs. Mi történt bő harminc év alatt. Az irodalomablakot hajtjuk. Próbál minket kibetűzni egy vers. Betörtünk. Be lettünk törve. Milyen vagány.