húsvét hétfő van, reggel, még alszanak a többiek, és eszembe jutott egy régi húsvét, amikor itt voltatok Andrásékkal, ez az az alkalom volt talán, amikor ámulva néztük, a szomszéd milyen kitartó erővel és sürgölődéssel építi a garázsbejárót. Nem akkor készítettük ezt a képet? Vagy még tél volt?

Szia Tibor,
de jó, hogy írsz. Én is itt ülök a kép fölött már napok óta, és nem nagyon tudom, hol kezdjük. Talán pont ugyanúgy nem tudom, mint akkor. Arra már nem is emlékeztem, hogy pont húsvét volt akkor is, de a garázsbejáróbetonozás pontos bizonyíték lehet, garázsbejárót csak húsvétkor szoktak építeni a szomszédok.

A papucsra viszont Te biztos jobban emlékszel. Hogy került elő? Az biztos, hogy nagy jelentőséget tulajdonítottunk neki, és András imádott belebújni. A te papucsod volt?
Meg kell adnunk a Spanyolnáthának, hogy ki készítette a fotót. És akármennyire is furán néz majd ki, de szerintem mindhármunkat oda kell írni, mert a gép mögött egészen biztosan nem állt senki, hiszen csak mi hárman voltunk, és mi mind a hárman ott vagyunk a képen.


Azt egyik nap mesélte el nekem is Csibe, hogy annak idején az albérletükben kint volt ez a kép a hűtőszekrény ajtajára mágnesezve. Akkor, amikor még egyikünket sem ismerte. Meg ha jól emlékszem, akkor a Lajos utcában is ott voltak a megnyitón. Csak akkor én ezt még nem tudtam.

Szia,
a papucs — és ennek már nincs jelentősége, hogy kié, de — az egyik szereplőé, vagy a történet alakítójáé volt mint vendégpapucs. Én meg András térdére emlékszem, ahogy mint atyai térd általam tisztelt göcsörtjei a combomon és a számítgatás, hogy mennyire nehezedhetek rá tisztelt szellemi atyámra. Az rossz tanítványi hozzáállás, ha semennyire, és ott műmájerkedek egy ilyen fontos képnél. De a teljes ránehezedés vaskos közvetlensége is hibás lett volna. Talán, visszanézve annak a munkának az az egyik élvezetes jellemzője, hogy az arányok latolgatása között megmaradjon a kimondás nyers ereje. Na de miről is volt szó?

Szia,
persze én is zavarban voltam. Biztosan. Ennyire pontosan nem emlékszem, de a kényelmetlen érzésre igen. Viszont egy kép kedvéért sok mindent megtesz az ember. Sőt általában csupa kényelmetlen dolgot teszünk. Az a projekt meg aztán tényleg tele volt ilyen kényelmetlenkedéssel. Magunk felé is, egymás felé is, meg a feltételezett közönsége felé is (akit nyilván a mai napig sem tudunk pontosan, ki volt). Nézni bizonyára ugyanolyan kényelmetlen érzés volt, mint benne lenni. De tudom, hogy akkor ezt élveztük, mert pont emiatt éreztük olyan „valódinak”. Olyan sokkal valódibbnak, mint minden korábbi műcsinálásos technikát, amiket tanultunk. Én aztán többször nekifutottam még ilyen szándékosan kínoskodásos projekteknek, de úgy éreztem, hogy Neked viszont eleged lett belőle. Megértem. Ez az a dolog, amiből nem lehet rutint csinálni. Nem is lett. De én azért nem bántam meg, hogy megcsináltuk. Sőőőt. Sokkal inkább azt sajnálom, hogy most egy kicsit szétszéledtünk.


Filmek, pszichológiai gyakorlatok egyre nagyobb tömege foglalkozik a családi viszonyok, intim kapcsolatok megragadásával. Akkor számunkra ez kivételes lehetőség és együttállás volt. De mintha az erre irányuló figyelem és a nyelvezet kialakulása ellenére egyre kevésbé lehetne fókuszálni az intimebb kapcsolatok sajátosságaira. A nagyobb közösségek, társadalmi viszonyok erőteljes változása és nyersebbé válása máshová irányítaná a fókuszt. Ha csak az egyetemi oktatás változását nézzük, mióta András egy csoporttársunk lakásán zseniális órákat tartott... Az ellenszél természete más. Akkor kevesebb irányból fújt, vagy csak azt hittük, a több az egy. Vagy csak nem kötnek minket az intézmények? Most a házasság intézményére gondolok. Bár a szakmai intézmények is jókorát változtak. Na és utóbbiakhoz hogyan viszonyulunk a munkásnadrágjainkból?


A munkásnadrág jó párhuzam. Lehet a kívülállás attribútuma. Ami meg most vált olyan fontossá. A kívülállás. Mert talán a kézzelfoghatósághoz való viszonyunk az egyetlen, ami nem változott. Minden más igen. Ha 2003-ban fel kellett volna vázolni egy-két jövőképet, rosszakat is, meg jókat is, azt hiszem, sokféle lett volna közöttük, de pont olyan, mint amilyen a valóság lett biztosan nem. Persze ez iszonyatos közhely, de mégis fontos lehet. Mert azért akkor mindent valami nagyobb perspektívába ágyazódva képzeltünk el. Mindent valamiben bízva tettünk. És...?! Még a saját kényelmetlenkedésünket is valaminek a reményében tettük. Persze, utólag már kár bármit mondani, de érdekes eljátszani a gondolattal, hogy mi lenne most másképpen, ha akkor az a forgatókönyv is ott lett volna a palettán, ami végül megvalósult.
Szóval munkásnadrágban lenni jó, mert nem kell rá vigyázni, mint ahogy magunkra sem kell vigyázni. És ugyanúgy a szerepértelmezéseknek a játéka van benne, mint ahogy akkor is a szerepeinkkel voltunk annyira nagyon elfoglalva. Minden más, de közben minden ugyanolyan, ugyanúgy más, és másképpen ugyanolyan. Én egy centivel sem érzem magam okosabbnak, legfeljebb tapasztaltabbnak, de abból meg csak a baj van, köszönöm, nem kérem a tapasztaltságot. András tarthatna nekünk egy órát a konyhaasztalodnál.


Igen, az jó lenne, bár ahogy emlékszem, fontos kérdéseket, és nyomasztó kérdéseket tett fel. Most, amikor április elején nyári zivatart idéző dörgés-villámlásra ébred az ember, majd elfagy az összes gyümölcsfa, jó lenne tudni, mik a fontos kérdések, és persze mik a fontos tettek. Nem nélkülözhetők és nem elegek a munkásnadrágos tapasztalatok. Továbbra is tapogatózunk.

***

Ja, egyre koszosabb gatyában tapogatózunk, és közben jó lenne, ha András segítene még egy kicsit. Mondjuk ő lehet tiszta nadrágban. Vagy papucsban.