Zolkovics János, vagy ahogy mindenki hívja, Zolkó, lakásának erkélyén kopott hintaszékében ücsörög. Becenevét vezetéknevéből formálták barátai, de ő azt szerette volna, ha keresztnevén szólítják. János, Jani, Janó, mindegy. Vagy még inkább Jankó, Babszem Jankó meséje után, amit gyerekkorában százszor lepörgetett magának diavetítőn. Mindegy, máshogy alakult, magát azért titokban Jankózza. Május végén még naplementekor is bermuda nadrágban lehet üldögélni, a szekszárdi panel nyolcadik emeletéről tágas a kilátás. Előtte terül el a kisváros bevásárlócentruma. A Tesco piros-kék felirata fölött, messze túl a sárközi sík végén kanyarog valahol a Duna. A folyó nem látszik az ártéri erdőtől, de az autópályán megcsillannak a közlekedő járművek fényei. Nézi a felszálló buborékokat borospohara oldalán. És úgy érzi, túl van már a nehezén.
A tiszta bort jobb szereti, de a hirtelen melegben jólesik a fröccs. Milyen lenne egy borkóstoló kínálat, ha ő állítaná össze? Olaszrizling Márkvárt Janikától, siller Németh Janótól vagy rozé Gódor Attilától, merlot Tringától, esetleg Postáéktól és a végére bikavér Prantnertől. A nagyborászatokon túl is van élet, hajjaj! Eszébe jut a Bormúzeum szép épülete Kadarka utca aljában, naponta eljár mellette. Kicsit keleti, kicsit neogót. Állítólag egykor fürdő volt, gőzfürdőként működött Ferencjóska alatt. Mostanában felújították, valaki rendezhetne oda programokat, ha már Bormúzeum. A Puha Robi például süthetne ott jó malacot, a teraszon meg szólhatna egy kis szolid élőzene. Miért nem vállalja fel ezt senki?
Néhány évvel ezelőtt elkezdte gyötörni a gondolat, hogy neki még dolga van a világban. A munkahelyi mókuskeréken túl is csinálnia kell valamit. Újra írhatna verseket, mint sok évvel ezelőtt. Rövid poémákat írt, kis semmiségekről, de rajtuk keresztül mégis azt érezte, felkaristolja az eget. Az egyik hogy is szólt? Itt még mindig / szélfújta levél az ember / nincs célszerűség se játék / és leverik a pincezárat / betemet kimos az élet / mint szurdikot a víz / minden ugyanaz / álmodban fojt meg a város. Lehet, hogy ez másnak pilinszkys, de ő írás közben Mészöly Miklósra gondolt, erre a komor, gyönyörű emberre. A Porkoláb-völgyben állt a mára már összedőlt tanyája, az illetékesek akár alkotóházat is építtethetnének a helyére. Mészölyhöz hasonlóan maga is a városban született, ahogy Baka és Babits. Milyen jó, hogy itt éltek ezek a férfiak, látták ugyanazon völgyeket, csodálkoztak rá az emberléptékű település finom szépségeire.
Lehetett volna egy vékony verseskötete is. Az egyik írása után az lett volna a címe, hogy Megváltás. Nem is, inkább az, hogy születés, kisbetűvel. A borítója pedig barna lett volna. Vagy inkább barnás-bordó. Akkor még benne volt a patakként csörgedező helyi kulturális sodorban. Lapot szeretett volna alapítani egy nagyszakállú barátjával. Kár, hogy nem sikerült. Nagyot sóhajt, könyvvel, könyvekkel kellett volna foglalkoznia. A nyomtatott könyv illatánál nincs mámorítóbb. Mindegy, hogy miként, szerkesztőként, tördelőként vagy nyomdászként, de a készülő kötetek közelébe jó lett volna kerülni.
Kiskamaszként katona szeretett volna lenni, méghozzá pilóta, ezért jelentkezett a tatai Eötvös gimnáziumba. Mennyire uralja a szép régi piarista rendház az Öreg-tó partját! Kedvelte Tatát, az otthonosság érzetét keltette. A sok olvasástól romló szeme miatt végül nem jelentkezett Szolnokra, hanem honvéd tiszthelyettesit végzett Szentendrén. Utána hazakérte magát a hadkiegészítő parancsnokságra. Zolkó főtörzs! Hol a tegnapi jelentés? Csattant Majláti ezredes hangja. Irodai munkát végzett, de a sorkötelezettség kimúlásával áthelyezték volna. Nem akart költözni, inkább leszerelt és biztonsági őrként helyezkedett el. A kellő önbizalommal rendelkező, mokány gyerek volt. Gyakorta csattant fel hirtelen, a katonaság viszont megtanította tisztelni a parancsot. A vére ma is felforr, ha olyat hall, ami igazságérzetét sérti, viszont most már elszámol legalább tízig, míg megszólal. Megtanulta kordában tartani érzelmeit.
Nem él nagylábon, de nélkülöznie se kell. Ha lett volna kivel és miből, utazott volna, főleg délre, nyitott szemű turistaként végig kóstolva a jó ételeket, finom italokat. Ha tehetné, bejárná az Uffizit, az milyen vagány lenne. Botticellit imádja, a könyvespolca alján tartott, rongyosra lapozgatott albumban lévő, kagylóból születő Vénusz szépségével nem tud betelni. Talán nem véletlen, hogy ma is a hosszú hajú, barna lányok után facsarodik meg a szíve. Aztán mászkálna Toscánában egyet. Belegondol a szavak mókás hangzásába, mászkána toszkána… Szája széles mosolyra húzódik, arcán a két giberli lassan simul vissza a borostába. Persze a dalmát tengerpart se rossz. Valamiért a mediterrán térségbe vágyik, a melegbe, az antik világ maradványai közé. Szekszárdon ez is jó. Ugyanazon impériumban éltek itt az elődök, mint az olasz csizmában a latinok vagy a Balkánon a görögök. Az összetartozás jó dolog.
Egyedül van otthon. Szögletes, keret nélküli szemüvegét leveszi, mert bepárásodott. Tulajdonképpen minden a helyén van. Úgy alakult minden, ahogy alakulnia kellett. Van két kedves-okos gyermeke, viszontszerető kedvese, elfogadható munkája, barátai. A cd-lejátszóba berakja a Faith No More Angel Dust albumát. Közepes hangerővel szólal meg a Land of Sunshine. Nyelve hegyére tesz egy xanaxot. Hátradől a nappali ülőgarnitúráján, megvakarja rövidre nyírt, ritkuló haját. Tekintete elkalandozik drBélás őt ábrázoló képére, melyet Egon Schiele modorában festett. Bélás Mária, a vajdasági szaxofonos alter zenész-festőnő Jankó régi barátja. Egy véletlen folytán ismerkedtek össze, számon tartják egymást. Pár éve állított be hozzá váratlanul a hatalmas vászonnal. Jankó túl volt a nehezén. Már csak a cigiről kellene leszokni. De menni fog ez, egyszer már sikerült.