Bán Dávid
(1975) kulturális antropológus, városkutató. Az ELTE-n és a párizsi EHESS-en szerzett doktori fokozatot, témája a pályaudvarok szerepe a nagyvárosok építészeti- és társadalmi szövetében. Az Anthropolis Egyesület egyik alapítója, elnöke, globális nevelési és vizuális projektek koordinátora. Emellett rendszeresen publikál építészeti témában az Építészfórumon, az Octogon magazinban és a Magyar Építőművészetben.SPN könyvek ajánló
Bán Dávid
Nem sok kép
Gyerekkorom óta iszonyú mennyiségű családi kép vesz körbe minket, de nem a mienké. A valaha volt Főfotó laborjából kutatott, elhozott selejtképek ömlesztett tömege állt tekercsekben, mindenféle más családok utazásaival, szülinapi tortálival, esküvőivel vagy tele nehezen elképzelhető bizarr helyzetekkel. A modern gépsorok kegyetlenül selejtezték ki a „technikailag nem megfelelő” képeket, amelyek segítségével közben mégis bepillanthattunk egy család életébe, feltérképezhettük a kultúrát. Na ezt csinálta atyám, én meg csak jókat derültem a vicces képeken. A gépsorok mellett még a cenzorok is dolgoztak valamelyest, de ebben az időben a szűrőn leginkább már csak a felvillanó keblek akadtak fent.
Noha fényképező mindig volt a családban, családi fényképezés viszont jóformán elmaradt. Nem készültek tucatjával a rokonokat felsorakoztató képek a Balaton partján, a karácsonyfa előtt vagy Csehszlovákiában. Másoknak voltak ilyenek, nálunk ez valamiért kimaradt. Lehet, hogy a mások családi képei okozta csömör miatt. Aztán 10 évesen kaptam egy Zenitet, igen nehéz, de nem rossz szovjet gépet. Épp Rómában voltunk, ketten. Egy teljes hónapot Nyugaton, az 1980-as évek közepén. Nagy élmény volt. Én pedig elkezdtem agyba-főbe fotózni mindent: a Nyugatot, a boltokat, az akkor új Fiat Unót, az összes műemléket, a maihoz képest még lényegesen kevesebb turistát, az elkoszolódott Colosseumot. Meg persze pár „családi” kép is készült atyámról és rólam is. A szárnypróbálkozások eredménye két nagy doboz fekete-fehér kép, amin akadnak ugyan emberek, de nem sok. Valahogy ez a műfaj nekem is nehezen megy. Igyekszem azóta pótolni, de visszanézve az orrvérzésig kattogtatott úti fényképeket, nálam is csak ház, park, tenger. Corbiusier, Calatrava, Gaudi, Gehry. Kevés ember. Azért mégis, kisebb nagyobb hiátusokkal, összerakható valamiféle családi vizuális kronológia.
