Gulyás Gyula

SPN könyvek ajánló

Gulyás Gyula
Bán hetven/kedő
Ha nem a kályhától akarok elindulni, hogy felidézzem, mik voltak Ünnepeltünkkel a közös időnk maradandói, kétségtelenül a miskolci évek domborodnak ki. Bár nyilvánvalóan akaratlanul is tudtam és követtem, ha szakaszosan is, eladdigi sorsát s pályafutását, mégis Ernő gründolása a Kulturális Antropológia tanszék geneziséhez számomra ritka jó társaságot hozott össze.
Persze voltak, nem is kevesen, akik a nyitányként is felfogható háromnapos bemutatkozás után hudinis megoldást választottak, Ő a maradók között lelt meghatározó terepet hivatásának.
Komolyan is vette belevetettségét, amennyire ma még meg tudom ítélni, mert nemcsak készültsége-képessége, olvasottsága s írottsága, de nézettsége, látottsága-látósága minden körülmények között egy koherens érték-követést, -közvetítést garantált. Azért merem ma ezt megvallani, mert nem mindenkinél tapasztaltam meg ennek folyamatos jelenlétét, már amennyire beletekinthettünk egymás ún. oktatási mikéntjeinek s hogyanjának realizálásába. Elég sokszor volt s lehetett közvetlen érintkezésünk, vitánk a közös, vizuális érdeklődésű növendékeken keresztül is. Valamint a plusz vállalásokban, nem kötelező, különutas mániáink megvalósítása során. Mindenekelőtt az általa alapított Aldebaran Egyesületre gondolok, de nekem az is tetszett, hogy aktívan müködtette a csodálatos fotó-labort, s számos ebbeli hallgatói kiállítást is támogatott.
Külső kapcsolatai is jól hasznosultak közösségünknek, mert az Egyetem szervezeteinek dzsungelében valóságos bozótharcosként ismerte ki maga-magát, s nem véletlen, hogy számos juttatást, javadalmazást Ő, és csakis Ő tudott elintézni, kijárni, kiváltképp, midőn tanszékvezető helyettes lett.
Azt hiszem, mindannyiunkról mindent tudott. Talán sokat is. Élt is vele, s itt most mégsem hajlok arra az árnyalatra, mely nélkül minden portré, minden megemlékezés, mely csak a fényességes elvekre, cselekedetekre, s a csalhatatlanság apoteózisára hajaz, nem szeretném Veres Andrást követni (bár mindenben igaza volt) Heller Ágnes azonos születésnapi köszöntőjében, ezért:
Akinek ennyi jó kevés.... dalolhatnám, mégis, azt hiszem, méltóképpen egy akkut mániámmal laudálhatnám:
Többször említettem, idéztem, hogy a legendás Balázs Béla Stúdióba, mely számomra akkor — s bizonyos értelemben ma is — paradicsomi elyziumnak tetszett, az Országos Amatőrfilm Fesztivál székesfehérvári fődíja vitt el, a hetvenes évek legelején. Annál is inkább, mert akkor már túl voltam egy-két sikertelen főiskolai felvételen, ami kizárta, hogy az addigi statutum szerint egyenes ágon, mint Öcsém, bekerülhessek a BBS-be. Bán Róbert volt a zsűri elnöke, és sokáig, nagyon sokáig fogalmam se volt, milyen civil és szakmai kurázsi kellhetett e díj odaítéléséhez. Egyfelől akkor már volt néhány fekete pontunk az amatőrfilmes tevékenységünk mijján, hiszen sem a Tanítványok, sem a Valóság síppal dobbal, avagy tűzön-vízen át c. penészleki filmszociográfiánk semmiféle elismerést nem „nyert” elannyira, hogy a miskolci Egyetemisták és Főiskolások Országos Fesztiválján, ahol képző- és fotóművészek is versengtek, a filmes szekció zsűrije (elnök: Jancsó Miklós) nem vett részt a központi, elnöki díjkiosztáson, mert nem „engedélyezték” a Tanítványok fődíját.
Már akkor felderengett, mely később többszörösen konkrétan átélt tapasztalat lett, hogy számos képzőművész, fotós, és színművész minden főiskolai diploma nélkül, csupán a kvalitás birtokosaként, nem könnyen, de mégiscsak részese lehetett a szakmai kánonnak. Azaz tehetsége, munkái alapján befogadták. Azaz senki sem kérdőjelezte meg ebbeli képességüket. És ugyan nem láttam olyan eszmefuttatást, mely teszem azt a honi színházművészet jelesei közül ezeket az amatőröket külön, csoportosan is méltatta volna, azt mindig is lehetett tudni, hogy Latinovits Zoltán mellett ott volt Hetényi Pál, és Jordán Tamás, Sólyom Kati (az Universitas legendás alapítói), Pál István, Nagy Zoltán, Csemer Géza, Török Virág és mások. Legendás, örökbecsű előadások alkotói, alakítói. Szerény becslésem szerint ezen a terrénumon több tucat, talán lehet, hogy száznál is több színész navigált át sikeresen a professzionális gárdákba. Ha csak idézetképpen Bicskei Gábor, és Nánai István erre fókuszáló könyveire gondolok, ezek biztosítékai a végzettség nélküli őstehetségek méltó elismertetésére.
A fotósoknál is számos hasonló pályaképpel ismerkedhettem meg, emblematikusként citálom a barátságával megbecsült Török Lacit, aki közismertként az MTI roadjaként cipelt lámpákat, kamerákat stb. eladdig, míg a Juranics-telepen két haverja által kifeszített pokróc előtt leképezte a World-Press fődíjas Család c. alapművét. Voltak fanyalgók, hogy hogy merte, iskolázottság, papír, stempli nélkül nevezni is... De le kellett nyelniük, el kellett fogadniuk, hogy valamiben — s ez elsősorban messze nem a technikai ujdondászság bravúrja volt — korszakos, határainkon messze túlnyúló alkotást hozott létre.
Hetyke szenvedelmes szelleme máig emblematikus üstökös a hazai fotográfia históriájában. De mellette Tóth György kivételes pályáját, Benkő Imre makacs maradandóságát, vagy csak példaként az ifjabbak közül Barta Zsoltot említeném.
A képzőművészeknél talán még gazdagabb a kínálat, hogy megint csak azokat citáljam, kikkel volt szerencsém személyesen is megismerkedni. Donáth Péterre gondolok mindenekelőtt. Emblematikus Jan Pallach „festménye” — melyről mindmáig nem sok, monhatnám semmi műtörténeti méltatás nem látott napvilágot — foglalata lett festői világlátásának. Neki se kellett bevonulni a szak-akadémisták grémiumába, nem is törekedett erre. De ha egyszer napvilágot lát Magyarország Képzőművészeti Felfedezése c. opus, akkor megkerülhetetlen lesz ezen sürgős hiánypótlás. S csak röpke felsorolásként Csorba Simon Lászlót, Dombay Győzőt, Bocz Gyulát, Szemadám Györgyöt, Gellér B. Istvánt, Pinczehelyi Sándort, Pauer Gyulát, Hencze Tamást, Haraszti Istvánt említhetném (barátom, Aknai Tamás segedelmével és korrekciójával) hamarjában. S messze nem teljes a lista, de azt hiszem, a nem szakmabelieknek is érzékelteti: nélkülük milyen is lenne ebbeli históriánk palettája.
Persze nyilvánvaló, hogy ez esetben is egyrészt a korábbiak hasonelvű megméretése ezen a tájékon volt talán a legjobban kimunkálva. Napnyugaton s itthon is. Talán csak irodalmunk büszkélkedhet több self made man-el, értelemszerűen, hisz az írói mibenlét sosem volt semmiféle stúdium, bölcsészkar függvénye — sokáig.
Ugyanakkor, ha tényleg törekednénk valamiféle tényleges számvetésre, nem feledkezhetünk el azokról sem, akik nem akartak soha, sehol hivatásosak lenni. Megmaradtak az érte élni szenvedélyénél — nem kellett az ebből élni.
S a filmesek között az ún. függetlenek táborában, csak az én horizontomon, s a közös időnkben nagyon sokan voltak, maradtak ilyenek. Tanárok, orvosok, technikusok, kisiparosok. Nem az ő szégyenük hullócsillag-pályaképük. De több mint elgondolkodtató, hogy szemben a felsorolt társ-művészetekkel, itt eleddig senkinek se jutott eszébe, tollába, computerébe annak megfogalmazása, hogy ha tetszik, s ha sohasem, Ők abszolút letéteményesei a mindenkori filmművészetünknek! Több mint rejtély, hogy erre nem történt semmiféle törekvés, sem a kritikusok, esztéták, sem a filmtörténészek részéről. Persze, ha figyelemmel kísérjük, mit is jelentett a Magyar Filmlexikon botrányos, többszöri kiadása, melyből az animációs, népszerű-tudományos és dokumentum-szociófilmeket is nagyvonalúan kiselejtezték, nem csodálkozhatunk. Mert nem a kimaradtaknak kellett/volna aprehendálni, hanem a benntmaradt fikciósoknak a szabadság, egyenlőség... hangoztatott elveinek minimális megvalósítása jegyében.
Ez a kései-sirató, talán még nem lefutott jajongás. Kiváltképp merészkedek itt kurtított formában előadni abbeli képzelgésem, melynek merem remélni, foganatja lesz, hogy tudom, nem csak maga-magam voltam egykor eme független szabad-csapat tagja. (Erről talán egy terjedelmesebb szakcikkben fogok számot adni, mert itt nem győzném a felsorolást, s a korábbi elismertek mellett épp a tovább-szolgálókat, amatőrnek maradtakat kellene valamelyest érzékletesebben körülírnom.) Nagyon sokan a kortársaim közül is, akik meghatározó alkotó, s alakító szereplői lettek filmművészetünknek. Többségük főiskolát is végzett. De vagyunk néhányan megpecsételtek. Pontosabban pecsét néküliek. S tudós barátom azt tanácsolta, ne a saját nevemen hozzam le ezen propoziciómat, kritikámat, én úgy vélem: nem árt a falaknak bármi-módon nekimenni, ha nem csak az önérvényesítésünkről, a magunk sorsának alakításáról van szó.
Ha Bán Róbertre gondolok, kivel számtalan alkalommal volt szerencsém találkozni, vitatkozni, mostanság, evvel a confessióval vált teljessé elismerésem. Ő volt az egyedüli szakmabeli, akit számtalan alkalommal láthattam, s találkozhattam a Zeneakadémián. Többnyire egy kisfiú volt vele. Nekem akkor nagyon kisfiú, későbbi miskolci kollegám. Volt kitől példát vennie emberileg, nem miattam, hanem abban a rövidfilmben önkéntelenül is felvállalt küldetésben. Kiváltképp a kor szellemi, politikai viszonyai között. Volt mit örökölni, volt mit tanulni, s talán megvalósítani is egy ilyen fater nyomán!
Nem voltunk barátok. De tudtunk beszélni, meditálni kínos kérdésekről is, talán mindmáig. Zaklatott korunkban talán ez sem kevés.