Sinkó István
(1951) képzőművész, művészeti író, művésztanár. A Képző-és Iparművészeti Szakgimnázium festőtanára, a festő szak vezetője. 1975 óta folyamatosan tanít. 34 évig általános iskolai rajztanár , majd a művészeti gimnázium tanára. Számos díj és kitüntetés tulajdonosa. A képzőművészeti életben 1978 óta vesz részt, mintegy 45 önálló kiállítása volt hazai és külföldi kiállítótermekben. A jelentős magyarországi csoportos kiállítások állandó résztvevője. Művei hazai és külföldi köz- és magángyűjteményekben megtalálhatóak. Műkritikusként harminc éve folyamatosan jelenik meg hazai művészeti folyóiratok hasábjain (Új Művészet, Műértő, Élet és Irodalom).SPN könyvek ajánló
Sinkó István
Andrással, konyhában, utcán, villanyfényben
Bán Andrissal 1984-től tagjai voltunk a Fiatal Képzőművészek Stúdiója vezetőségének. A Stúdió elnöke akkor Samu Géza volt (majd Károlyi Zsiga), s mi vagy hatan-heten rendszeresen üléseztünk vagy a Rottenbiller utcában, vagy Samuék konyhájában. Valahogy mindig – vagy legalábbis gyakran – úgy adódott, hogy Andrással egyfelé mentük, ha hazaindultunk. Így beszélgetéseink, vitáink az utcán folytatódtak. Két fiatalember váltotta meg a világot — egy szenvedélyesebb, hevesebb (ez voltam én), s egy józan ironikus, maliciózus fiú, azaz András. Hogy kellene csinálni, ki mit mondott, ki a megalkuvó, kit képviselünk mi tulajdonképpen? No meg a kultúrpolitika tágabb mezői. Ilyesmikről diskuráltunk, meg hogy az akkor csodagyerek Varga Zsófit (8 éves volt akkor) felvegyük-e a Stúdióba. (Én nagyon lebeszéltem erről az ötletéről Andrást.)
Szóval viták, majd egy izgalmas Ernst múzeumbeli, jubileumi Stúdió-kiállítás – melyet András rendezett, s ahol minden volt, leromlott téglafalak, képek a falnak támasztva, és a Kalmár-Sinkó páros által (bár véletlenül), de agyonpecsételt kiállítótér, szóval ott értük el mi ketten Stúdiós kapcsolatunk csúcspontját.
Később András miskolci évei alatt kevesebbet találkoztunk, inkább összefutottunk. Akkorra ő már a kísérleti fotóművészet felkent apostola és szakértője volt, remek tanulmányokkal és kiállításokkal a háta mögött.
Az utóbbi években a Műcsarnok — mert közelebb esik hozzám térben, mint a Miskolci Galéria — volt találkozásaink helyszíne. Fáradtnak láttam, de jól bírta. No persze a munka, család, létezés háromszöge…
Most, hogy ő (is) 70, elgondolkodom. Akkor tehát megöregedtünk, vagy fiatalok maradtunk, mint egykor — öreg fiatalok?
Éltessen Isten, András.
