Zeneiskolás vagyok újból. A mellékelt képet szinte napra tíz évvel ezelőtt festettem. Zongora. Vagy már valami más. Ülök a zongoránál, hiába a nyári szünidő, egy napra sem szabad kihagynom a gyakorlást.
Féltem az iskolakezdéstől. Bátyáimmal titokban előszedtük a régi hegedűt. Na, hugi, zenélj, szóltak rám a fiúk. Próbáltam kicsikarni a hangszerből két egyforma hangot, de ez egyszer sem sikerült. Nagy tehetség vagy, mondták nevetve. Újból próbálkoztam, de hiába. Csodálkoztam, amikor szeptemberben megtudtam, zongora osztályba fogok járni. Zongora akkor már nem volt a házban, hova is fért volna el a fél szobában, ahova családunkat bezsúfolták. Nagynénémhez került, gyakorolni oda kellett átmennem minden nap. Ott a zongorának egy egész szoba jutott.
A zongorán ott sorakoztak a hűvös fehér billentyűk, szabályos közökben, megszakítva a fényes, kecses feketékkel. Semmit sem kellett keresgélni, minden hang a kijelölt helyén várakozott arra, hogy megszólaltassák. Hogy kiragadják a helyükről. Sajnáltam a hegedűsöket, akiknek kis jelet sem tesznek a húrokra, keresgélhetik a hangokat napestig. A fejemben már sok zenemű muzsikált, pár melódiát azonnal fül után sikerült lejátszanom.
Nagynéném gyakran elvitt a marosvásárhelyi Kultúrpalotába, a filharmonikus zenekar főpróbájára. A zenehallgatás alatt sohasem unatkoztam, színes, mozgalmas képek jelentek meg előttem. Elképzeltem, majd én is így fogok játszani. Csak ne lennének a végeláthatatlan skálázások. Naponta három óra. Ha kihagytam, nem engedelmeskedtek az ujjaim úgy, ahogy elképzeltem. Skálázásnál szerettem volna, hogy ujjaim külön életet éljenek, ne kelljen ezzel foglalkoznom. De a gépies mozdulatok sorozatára mégis figyelni kellett, a ritmust, a leütés erősségét. A rabtartó figyelem nem csak az ujjakat nem engedi szárnyalni, minden mozdulat odaköt a billentyűkhöz, szinte a billentyű mozgatja az ujjat, és nem fordítva.
Egyik nap zongoraóra után, nagynénémre várva bóklásztam a folyóson, amikor valami megállásra kényszerített. Zongora szólt, ami nem szokatlan egy zeneiskolában. Benéztem a félig nyitott ajtón, egy fiú játszott, észre se vette, hogy a háta mögé lopóztam. Mikrokozmosz, silabizáltam a címet kottán. Csak arra emlékszem, hogy nagynéném karomnál megragadva húzott ki a teremből. Én is ezt szeretném játszani, mondtam. Nagynéném elhúzta a száját, ez Bartók, nem neked való, ott a Czerny. Untam az etűdjeit.
Napok múltán többször visszatértem ahhoz a gyakorlószobához, kilestem, mikor nincs senki a teremben és elemeltem a vágyott kottát. Rejtegettem, nézegettem, memorizáltam a hangjegyeket. Gyakorolni csak a nagynéninél tudtam, aki a másik szobából figyelt. A gyakorlás élvezetesebb lett volna, ha engedik, hogy felnyissam a zongora hatalmas fedelét. Beporosodnak a húrok, ha úgy hagyjuk, az koncertre való, hangzott az ellenvetés. A hangok nem bölcsőben ringtak, hanem koporsóba temetve fulladoztak. A memorizált darabot kotta nélkül kezdtem játszani, ujjaim maguktól mozogtak, a fekete zongora lassan, méltóságteljesen felemelkedett, nem volt szüksége vaskos zongora-lábaira. A fényesen csillogó karcsú rézpedálok balettező madár-lábakká váltak, felnyitott fedelével a zongora-szárnynak csak egyet-egyet kellett finoman mozdulnia; súlytalanná válva vitt magával és nem féltem, hogy lezuhanhatunk.