Nyilván, és ezek korántsem dőre szavak, közös bennem és Bartók Bélában, hogy mindketten jártunk iskolába. És, ha az idősíkot egybehozom, akár osztálytársak is lehettünk volna. Tehát eljátszom a gondolattal, hogy egyazon környezetben élünk, amelyben együtt szenvedjük meg a túlélés alapszabályait. Valakinek lenni annyit jelent, hogy kezdetben minimum figyelembe kell venni a külvilág elvárásait, vagyis a realitás elvein alapuló közösségi igényt. Eldönteni, mikor teremtődik meg a feltétel ahhoz, hogy a késztetések szárnyat bontsanak, aztán a fejben foganó képzetek, harmóniák kiáradjanak, az bizony rázós.
Minden ember állandó pszichés energiával, libidóval rendelkezik. Amikor egy cselekedet, amit megtennénk, tiltottnak minősül, vagy egy késztetésünk kielégítése elhalasztódik, a hozzá kapcsolódó energia azért megmarad a rendszerben, s valahol máshol keres kivezető utat. Tehát a libidónk akár arra is predesztinálhatott volna bennünket, hogy a filozófia tanát válasszuk magunknak mint önmegvalósító diszciplínát. Lássuk, miről is társaloghattunk volna az iskola folyosóján, ha, teszem azt, más irányt vesznek ideáink. Akár így szólhatott volna hozzám Bartók: „Figyuzz, Cselenyák, én nem akarnék a huszadik század zeneszerző géniusza lenni, mert egészen bizonyos, hogy egy évezred múlva, tízezer év múlva egész munkásságomnak nyoma sem lesz, tán az egész magyar nép és magyar nyelv örökre a feledésbe süllyed. S mindnyájunk munkájának ugyanez az osztályrésze. Nem volna valami kellemes munkánkat csupán ezzel a lesújtó tudattal végezni. Ehhez életkedv, azaz erős érdeklődés kell a létező mindenség iránt.”
Én pedig így válaszolnék neki: „Nézd, Bélám, a történelem a lehető legkülönösebb jelenséget tárja elénk: merthogy a reaktív erők győzedelmeskednek, a hatalom akarásában a tagadás túlsúlyától! És ne pusztán az ember, de az élet és a Föld történelméről is tűnődjél, mert ha ezeket különválasztod, megette a fene az egészet. A lőtéri kutyát nem érdekli, hogy te miért nem akartál zeneszerző zseni lenni. Gondolj a keresztényi értékekre, ahol is a szentháromság széjjelválaszthatatlan axióma.”
Erre Bartók kicsit szipogna, orrát kabátkája ujjába törölné − ne feledjétek, még kislegény, és az osztálytársam, ha még nem említettem volna −, s ekképp felelne: „A keresztény mitológia szentháromsága a gondolkodást rabláncra veri, kimondván: Ezt nem értheted meg, nyomorult ember! Ne is gondolkozz felette, mert ilyenkor még a gondolkodás is halálos bűn”!
Hanem én csak nem hagynám annyiban, mint a képzett zsidó rabbi, akinek az életénél is fontosabb, hogy valamennyi részletkérdésben is igaza legyen: „Lárifári, Bélám! Ha nem tudnád, általában mindenütt az értékek és az értékelések megfordulását látjuk a kisszerűen szemlélt dolgok tükrében. Elveink úgy henteregnek bennünk, mint részeg kurvák a pudingmasszában, meghatározni a jövendőt így, a dedóból még kissé korai, nem gondolod?”
Erre Bartók tenne egy olyan mozdulatot, mintha ráütne a zongora billentyűire és keskeny, vértelen ajkáról dinamikus hangok szakadnának le.
− Taj, taj, taj, taj, taj! Taj, taj, taj, taj, taj! Ta, ta, ta, ta, ta, ta, ta, ta, ta!
Ijedten kérdezném:
− Ugye ez nem az Allegro Barbaro?
− Dehogy! Azt meg sem írtam. És nem is fogom.