Az előadás szándéka szerint a Hogyan jutottunk idáig? kérdésre adna lehetséges válaszokat — tudva, hogy bármely variáció már az elhangzás pillanatában elavult, s újabb változat előállítását igényli. Mert ha azt próbáljuk vázlatosan összefoglalni, hogy az internet milyen változások generátora, akkor nyilvánvaló, hogy a számba vehető tényezők számának folyamatos növekedése és variabilitása miatt a válasz csak megszületésének pillanatában tekinthető elfogadhatónak. Nem is lehet cél minden fontos tényező felsorolása, pláne nem cél ezek kommentálása, vagy a velük kapcsolatban már kialakult tudományos diskurzus hosszan tartó idézése. Az írás szubjektíve villant fel tényeket, és ragad ki életművekből fontos momentumokat. S még a konklúzió is elmarad, hiszen a válogatás maga adja ki azt a mintát, amit az olvasó a saját élményeivel, tapasztalataival kiegészítve válasz 1.0, majd 2.0 és így tovább megoldások birtokosa lehet. S mivel a műhelytábor témája a nem-irodalmi online terek vizsgálata, érthető, ha a virtuális kultúra nyelvi oldalát fókuszba helyezve történik a válogatás.

„Időszámításunk előtt 700 körül nagy újítás született Görögországban: az ábécé. Az alfabetikus elme megnyitotta az utat az emberi kommunikáció minőségi átalakulása előtt. Ám az új rend − miközben lehetővé tette a racionális diskurzust − elválasztotta az írásbeli kommunikációt a szimbólumok és az érzéki észlelés audiovizuális rendszerétől. Az irodalmi műveltség és az audiovizuális kifejezésmód kimondott és kimondatlan társadalmi hierarchiájának megteremtésével azt az árat kellett fizetünk az írásbeli diskurzus gyakorlatának megalapozásáért, hogy a hangok és a képek világát száműztük a művészetek és a tudományok hátországába, a privát érzelmek tartományába, és a közösségi liturgia színpadára.” (Manuel Castells)

Az írásbeli kommunikáció a kézzel írt, majd nyomtatott oldalakon sokáig a papír egyeduralmának jobbágyaként élte kétdimenziós életét. Félreértés ne essék, ez a szép és hosszú korszak nem csak a kommunikációtörténet forradalmai szempontjából jelentős és a mai napig megújulni képes szakasz, de sokak számára egyedüliként elfogadott formája az írásnak. Látnunk kell azonban, hogy az írásbeliség, a könyvnyomtatás feltalálása és a modern távközlés kora közötti időtávot követően felgyorsultak az események. Az audiovizuális kultúra előbb a rádió, majd a televízió segítségével állt bosszút, mely igazán az internet megjelenésével csúcsosodott ki.

„A szemünk láttára alakul ki egy olyan hipertext rendszerű metanyelv, amely a történelemsorán először ugyanabban a rendszerben képes integrálni az emberi kommunikáció írásbeli szóbeli és audiovizuális modalitásait. Az emberi szellem újraegyesíti dimenzióit az agy két féltekéje, valamint a gépek és a társadalmi környezet között létrejött új kölcsönhatásban.” (Manuel Castells)

Agyő, boldog békeidők, amikor az információ útjában még számos akadály állt és az lassan és megfontoltan érkezett a modern kor befogadói felé. A mai pörgést már igen nehéz megállítani. Ebben a pörgésben pedig túl sok információs szemét is keletkezik, ami azt is jelenti, hogy ember legyen a talpán, aki kiválogatja az ocsúból a búzát. A globális faluban nagyüzemi termelés folyik, futószalagon érkezik az információ és csak úgy hull a selejt mindenfelé.

A technológia immár túlnő az ember befogadóképességén, emiatt függővé teszi az információt feldolgozni vágyó címzettet, aki olykor kényszeresen próbál lépést tartani azért, hogy képben legyen.
Marshall McLuhan a múlt század hatvanas éveiben tett kijelentései azonban — még akkor is, ha egynémely tézisével vitába szállunk — nagyon is ránk szabottnak tűnnek. Lehetséges, hogy a virtuális világ sem különbözik a valóstól, ugyanazon törvényszerűségek megfeleltetései igazak rá, s hogy az emberi természet mentén felállított tézisek még ezt a működést is determinálni képesek? S hogy a „szabadság technológiájának” villámgyors fejlődése egy már kibontakozóban lévő káoszba fut, amely a következő kommunikációs forradalomba torkoll? S ha lesz ilyen, az vajon a végletesen letisztult formákat, vagy az emberközpontúság helyett a hiányt fogja jelenteni?
Lehet, hogy mi felhasználók bonyolítjuk túl az egészet? A villámfejlődés az ARPANET 1969-es, a MINITEL 1978-as és Tim Berners Lee 1989-es ténykedése után már percekben mérhető. Mert míg a rádiónak 20 évébe telt 60 millió hallgatót szerezni, addig a televíziónak ez a nézőszám 15 év alatt sikerült, az internet azonban ugyanennyi felhasználót 3 év alatt gyűjtött.

Hol vannak a felhasználók? Kik ők és mit csinálnak, miközben felhasználnak? Mit is jelent a felhasználás valójában? Mit használok fel? Netán a felhasználót használják fel? S ha már itt tartunk, van-e haszon a felhasználásból?

A fentiek megválaszolása azért is fontos, mert kiderül, hogyan jelenik meg az „én” a hálón, s hogy ha már ott van, mihez kezd az ottléttel. Az ének csoportokká, közösségekké állnak össze — de működik-e ténylegesen a valóságban is egy ilyen közösség? S egyáltalán létezik-e, vagy csak virtuális fantom a nagy kibertérben?

Castells szerint bár a virtuális közösség nem személyes, de nem irreális. A probléma pedig szerinte a valóságos virtualitás megteremtése, ami történelmi újdonságnak tekinthető a virtuális valósággal szemben, amit nem tart annak. „Így tehát a valóság, ahogyan azt megéljük, megtapasztaljuk, mindig is virtuális volt, mivel a valóságot mindig szimbólumokon keresztül fogjuk fel, amelyek a gyakorlatot valamilyen keretbe fogják a szigorú szemantikai definíciót meghaladó jelentéssel. A nyelv különféle formáinak ez a képessége − a kétértelműség kódolása és a változatos értelmezések lehetősége − teszi a kulturális kifejeződéseket megkülönböztethetővé a formális, logikai, vagy matematikai megfogalmazásoktól.” (Manuel Castells)
A „távolságot, mint üveggolyót” az internet szállítja. Főképp a közösségi oldalakon szörföző felhasználók számára szűnik meg ezzel együtt az idő, tágul a tér, szűkül sokszor a látókör, sekélyesedik a mondanivaló. A nyelv átalakulása még nem feltétlenül a nyelv romlása, bár az internetes szabadsága sokak számára bizonyos szabályok szándékos felrúgásával, vagy eleve nem ismeretével olyan dimenziókat nyit, amelyek kapujából idejében lenne jó visszavonulót fújni. S bár a távolságok két ember között „6 lépés távolságra” csökkennek, az üzenetek tartalma és stílusa látja kárát a rohanásnak. Bár Karinthy Frigyes nem az internetre értette a két idegen közti kapcsolat megtalálásnak teóriáját (ím, egy színtiszta irodalmi utalás), a közösségi oldalakra e megállapítás bizonyosan igaz. Amikor Stanley Milgram harvardi szociológus 1967-ben azt állította, hogy a társadalomban két személy tipikusan öt-hat kézfogásra van egymástól, vagyis, bolygónk hatmilliárd lakosa ellenére „kisvilágban” élünk, feltehetően nem ismerhette Karinthy Láncszemek című művét, amelyet 1929-ben írt. Az így felállított kapcsolat valóban működőképes-e? S amit Castell kérdez: létrehozható-e benne a valóságos virtualitás? Mark Granovetter A gyenge kötések ereje című munkájában azt mondja: „az emberek csoportja akárhány egyénből és azok ismerőseiből áll is, egy alacsony sűrűségű hálózatot fog alkotni (olyat, amelyben a lehetséges kapcsolatok közül sok hiányzik), bár az ugyanezen egyénből és közeli barátaiból álló csoport szorosan kötött lesz (a lehetséges kapcsolatok többsége jelen van). Ebből következik, hogy a kevés gyenge kötéssel bíró egyének a társadalmi rendszer távoli részeiből származó hírektől meg lesznek fosztva, és közeli barátaik provinciális híreire és nézeteire szorítkoznak.” Kérdés, igaz-e mindez az internetes közösségekre?
Ha megnézzük, kivel állunk napi kapcsolatban, hogyan formálódik egy napi kommunikációnk, rájöhetünk, hogy nem alaptalan a feltételezés: az internetes közösségek viselkedésének alapja a nem virtuális közösségi viselkedés.
Gondolkodunk-e például azon, miért érezzük fontosnak, hogy legyen online jelenlétünk? Hogyan szervezzük meg e jelenlétet? A tervezett egyéni alkotói oldalak és a spontánnak tűnő közösségi oldal-szereplések során milyen feltételrendszert állítunk fel? Az egyéni oldalunk reprezentánsa annak, ami az alkotói tevékenységünk során keletkezik, dokumentálunk és archiválunk, egy alkotói portfóliót készítünk, ami művi és sokszor túljátszott, más esetben a kelleténél fájóbban puritán. A közösségi oldalak viselkedésszervezése azonban más. Persze itt is vannak előre legyártott posztok, sokszor azonban meggondolatlanok vagyunk. Hányan olvassák vissza a megjegyzéseiket, hányan nézik vissza, mit lájkoltak, osztottak, milyen a róluk alkotott összkép? Mit és hogyan írunk? Magánemberként, munkatársként, álcázva, suttyomban, vagy melldöngetve. A poszttól a blogig milyen témát hogyan tálalunk? Elnézzük-e a hibákat (helyesírási vagy tárgyi tévedéséket), vállat rándítunk, vagy bepöccenünk? Mit keresünk egyáltalán a neten?
Azzal kezdtem, hogy a Hogyan jutottunk idáig kérdésre valamiféle válasz talán adható lesz az előadás végén. Az egyéni fejlődéstörténetek már elmesélésre, megosztásra készen állnak, ki mikor és milyen körülmények között lett felhasználó, hogyan kezdte az ismerkedést és meddig jutott. A műhelytábor pedig akkor éri el célját, ha az általa létrehozott valós közösség kötése erős, hatása számottevő lesz és erejével valódi virtualitást képes majd létrehozni, ami ugye nem is olyan nagy ördöngösség. Nem kell hozzá más, mint néha figyelmen kívül hagyni az információs sodrást, kényszert és nem elfelejteni: „A Háló nem más, mint a Háló” (Wellman).