Hogyan formálódik egyén és közösség viszonya különböző korok színjátszó tereiben? — leginkább erre kerestük a választ azokon a foglalkozásokon, ahol a színházművészet különböző korszakainak színházi térformáit tanulmányoztuk, mint a közösségi lét sajátos színtereit. A fő kérdés az volt, hogyan fogja össze vagy választja szét a helyszín a szereplőket és a nézőket: a színház közösségi jellegét miként határozza meg, tükrözi a térszerkezet.

A kiindulópont s az egyik visszatérő elemünk a kör volt. Az a körforma, amit az ősi rituálékban kezdetleges tánclépéseikkel formáztak ki a közösség tagjai, s ami később „színházszervező forma” lett − a görög színház középpontjában a kórus helyével —, s ami idővel átrajzolódott, arányait változtatta az arénákban vagy a Globe Színház „fa O-já”-ban.
A kör négyszögesítése jól tükrözi a folyamatot: kezdetben mindenki részese volt a játéknak, majd határozott elválasztóvonallal külön váltak a játszók s a nézők. Utóbbiak hol karéjban, mint egy külső kör vették körül a történetet, majd egyre élesebb lett a határvonal színpad és nézőtér között... Színháztörténeti kalandozás során vettük számba a színházi tér alakulását, de gyűjtöttük a példákat, hogy a XX. század színháza hogyan döntötte/dönti le a merev színházi falakat. Hogyan tér vissza a „körszínház” eszméje pl. a magyar színpadokon. Ez számunkra azért is fontos, mert éppen Miskolcon született meg Kazimir Károly rendező gondolata a népművelő színházról, melynek ideális formáját a görög színház körében találta meg, s indította el a hatvanas évek egyik fontos művészi kezdeményezését, a városligeti Körszínházat...
A kör mellett a másik meghatározó tényező pedig a színészmúzeum nagyterme volt: a kiállítás legnagyobb egysége az államosított színház fél évszázadát mutatja be, oly módon, hogy az installáció a kukucskáló színpadok világát idézi, a látogató imitált színpadi közegben fedezheti fel az intézmény kincseit. A kiállítási dokumentumok, fotók, plakátok, szcenikai tervek, személyes tárgyak, monitorok, a színházi szerkezetek stilizált díszletelemekre illetve a díszletfalak közé kerültek, így egyszerre ismerkedhettünk meg a színházcsinálók működésével, s a kulisszák mögötti világgal. A diákok múzeumi látogatókból hirtelen színpadi szereplővé, közreműködővé váltak.
Itt gyakorlatilag lekicsinyítettünk egy színházi világot, melyben a hangsúlyos szerepet egy díszletkapu-sor képezi, amely izgalmasan tagolja a teret, nemcsak elválaszt, hanem továbblépésre, újabb és újabb felfedezésre ösztönöz. Izgalmas játék volt a kapukon való közlekedés, a ki-belépések ritmusának, dinamikájának vizsgálata: milyen lelkiállapotokat, viszonyulásokat tükröz az áthaladás, a közegváltás... Ez a különleges hely — mint mindig — most is nagyon hatott a diákokra, teatralitásával, játékosságával felszabadító volt.Lehetőséget adott elrejtőzésre, félrevonulásra, illetve mivel a terem kiszélesedik, így a számunkra fontos körforma újra és újra megteremthető volt. Kerestük a kitárulkozás és a visszavonulás lehetőségeit, kutattuk, milyen fogódzókat ad ehhez a múzeum-színház szerkezete.Vizsgáltuk történeti példákon és a múzeumi közegben, hogy mennyire van átjárás a különböző részek között.
A színházteremtés számtalan módját éltük meg a Globe papírmakettjének elkészítésétől kezdve szabadtéri színház tervezésén keresztül a jelmezes commedia’del arte-k előadásáig.
A közösségformálást és identitás-erősítést egyaránt segítő dramatikus játékok, rögtönzések mellett az interneten való kalandozás mindennapi gyakorlata, élménye újult meg a témához illő felvételek, filmmappák szerkesztésében.
Számbavettük ugyan a színház térképzési, térhasználati szokásait, a különböző korszakok jellegzetes látványvilágának elemeit, általános jellemzőit, alkotóelemeit, s figyeltük, hogy a díszlet hogyan szervezi meg a benne lévők/szereplők mozgását, nyugvópontjait, miként formálja az emberi viszonyok struktúráját. De a fontos számunkra az volt, hogyan helyezkedik el az ember, s ezáltal mennyire lehet markáns, önálló személyiség: milyen kontaktusra adnak lehetőséget a térformák játszó és befogadó között, s mennyire kap teret az egyén, illetve mennyire olvad be/tűnik el a csoportban akár a színpad akár a nézőtér egy elemeként. Utóbbiként is más és módon vehet részt: más-más attitüdöt biztosított a hangos nézői vélemények erőteljes kifejezésére lehetőséget adó régi színházi világ, ahol a látottak kiváltotta érzelmeket a játszókhoz hasonló felszabadultsággal élhette meg a néző, s megint mást, mikor a sötét nézőtér láthatatlan tagjaként, illedelmes csendes szemlélődőként olvadt bele a csendes közönség arctalanságába. Az aktív jelenlét és a szemlélődés aspektusait vizsgáltuk: meddig lehet valaki kívülálló, belépve egy helyre meddig őrizheti az autonómiáját, mikor válik csapatjátékossá...
S izgalmas volt megélni: bármi is történt, színházcsinálók lettünk...

Egyéb tematikák:
Szerepek a színpadon és a való életben. Mikor játszunk, mit játszunk? Szerepek az osztályban. A családi szerepek. Milyen vagyok én az iskolában? Milyen vagyok én otthon? Milyen vagyok a tanodai közösségben?
Kinek van igaza? — érveléstechnikák és vita-lehetőségek. Sok lúd disznót győz?— hogyan álljak ki az érdekeimért. Miben más a középiskolai élet?
Drámapedagógia és művészetpedagógiai műhelygyakorlatok: szerepjátékok. Egy mindenkiért, mindenki egyért. Az egyén és a csoport. Mint réten a pipacs — kiscsoportok az osztályon belül. A magányos cédrus — az egyén helye és szerepe a mikroközösségben. Beilleszkedési technikák.

A program alapvető célja volt, hogy a résztvevő diákok játékos színházi, művészeti közegbe helyezett személyiségfejlesztő, önismereti feladatok révén önmaguk reális megismerésével pontosabb képet kapjanak személyiségükről, annak kiaknázatlan lehetőségeiről, rejtett tartalékaikról, s az érveléstechnika és vitakultúra, a viselkedéskultúra fejlesztése révén sajátítsák el az önérvényesítésnek, a helyes énkép kialakításának, a saját érdekekért való kiállásnak a képességét, s szempontokat nyújtsunk további életük alakításához.
Személyre lebontott, egyéni kommunikációs stratégiák kidolgozására törekedtünk, amelyek figyelembe vették a diákok személyes erősségeit, gyengeségeit, sajátos konfliktuskezelő, meggyőzési technikáit. Az iskolai, családi, baráti,  társkapcsolati, illetve önbizalommal, önbecsülés hiányával kapcsolatos társas nehézségek problematikájának feldogozásával elő kívántuk segíteni a harmonikus kapcsolat kialakítását a társadalmi környezettel. Nagy súlyt fektettünk a kulturális közösségi tevékenységekre, a társas együttélés alapvető szabályaira. Hozzá kívántunk járulni a megismerési képességek fejlesztéséhez, a megfelelő kommunikációs, információs kultúra kialakításához, fejlesztéséhez, amelyek a megismerést, az eligazodást, a tanulást, a társadalmi érintkezést szolgáló információk megtalálását, felfogását, megértését, szelektálását, felhasználását, közvetítését szolgálták. Korrekciós, és terápiás célú, tudatos és tervszerű, komplex készség- és képességfejlesztést végeztünk, melyben nem valamilyen produkció létrehozása volt a cél, hanem maga a nevelési folyamat, a személyiségfejlesztés.

A belső személyiség és annak felvállalása, illetve rejtése volt az egyik fő témánk: Mit akarunk, tudunk megmutatni, elrejteni lényünkből a különböző közegekben? Hogyan segíti ezt viselkedéskultúránk, beszédünk, testtartásunk, öltözetünk, az adott tér s az abban elfoglalt helyünk? Emellett az indulatkezelés és feszültségoldás kérdése került középpontba.
Alternatívát kínáltunk a hagyományos tanórák mellett a résztvevők önismeretének mélyítéséhez a közösségépítés, személyiség- és képességfejlesztés a drámapedagógiai eszközeivel


Az alábbi kompetenciákat kívántuk fejleszteni:

Társas kapcsolatok mélyítése, beszédkészség fejlesztése, improvizációs technika elsajátítása, térérzék, mozgáskoordináció fejlesztése, szabálytudat kialakítása.

Anyanyelvi kommunikáció — gondolatok, vélemények megfogalmazása, értelmezése, helyes és kreatív nyelvhasználat a társadalmi és kulturális tevékenységek során a szabadidős tevékenységekben.

Esztétikai-művészeti tudatosság és kifejezőképesség /esztétikai megismerés, illetve elképzelések, élmények és érzések kreatív kifejezése.

A gyakorlatokkal, drámajátékokkal elő kívántuk segíteni a testi, térbeli biztonság kialakulását, az időérzék fejlődését, az alkotóképesség, rugalmasabb gondolkodás kialakulását, a mozgás, a beszéd tisztaságát. A folyamatos elemző munka célja az ön- és emberismeret erősítése volt. A foglalkozássorozat lehetőséget adott arra, hogy a résztvevők a színház- és táncművészet klasszikus hagyományainak és kortárs törekvéseinek egyaránt nyitott befogadóivá váljanak.