A tehetségtámogató projekt során a célkitűzésben megfogalmazottaknak megfelelően a hely, hatás, tér, társadalom hívószavak mentén indultunk el, általánosan az ember és környezete, az egyén és közösség viszonyát jártuk körbe, mindezt viszont a csoport és a csoportban részt vevők egyéni tapasztalatainak alapján, kiscsoportos foglalkozás keretében. Elsősorban a társadalmi, kulturális, művészeti aspektusra építettünk, amelyhez kapcsolódott a technológiai halmaz is, tekintve hogy utóbbi, tehát az elektronikus világháló jelentős változásokat hozott a térkapcsolatokban. Edward T. Hall amerikai kutató elméletére alapozva közelítettük meg. Az emberi társadalomban a kommunikáció és az együttműködés fizikai feltételein túl az interakciókban meglévő távolságot a kulturális tradíciókban kialakult szokások, normák határozzák meg, és ezek nagyon különbözőek lehetnek az egyes korszakokban és a társadalmi körülmények változásával egy országon vagy régión belül is, s még nagyobb differenciák mutatkozhatnak meg országok, kontinensek között. Hall az amerikai társadalmat vizsgálva a következő távolságfelosztást tette (távolságtípusok):
1. nagyon közeli — alig hallható halk suttogás;
2. közeli (kb. fél méter) — a suttogást még hallani;
3. viszonylag közeli (nem távolabb egy méternél) — helyiségben halkan lehet ilyen távolságban beszélni, szabadban normál hangon;
4. közeli semleges — a bizalmas témák megbeszéléséhez, halk hangon;
5. távoli semleges (másfél-két méter) — normális hangvétel szükséges;
6. nyilvános (két-három méter) — hangos normál beszéd, általában nyilvános helyzetben;
7. termen át — közönség előtti előadás;
8. a távolság nyújtása — elmenetben levő közlés, integetés távozáskor.

Hall, mint említettem, a fenti normákat az amerikai szokások alapján állította fel, de az egyes kultúrák eltérően szabályozzák a proxemikus kapcsolatokat, és a kommunikációs szokások jelentős eltéréseket mutatnak pl. az indiai közösségekben, Kínában, Japánban (erős kontextusú kultúrák), vagy Európa déli és északi területein (utóbbiak gyenge kontextusú kultúrák). De még hazánkban is eltérőek e szokások és kapcsolatok a társadalmi helyzet és a különféle csoportok vonatkozásában. A túl közeli térköz az intim szférába hatolás vétségét jelenti, a túl nagy meg az ellenkezőjét, a fennhéjázó távolságtartást. Tehát az emberi kapcsolatok során ezeket a normákat a társadalom szereplőinek el kell sajátítaniuk. A tapasztalást nem tekinthetjük tehát abszolút szilárd vonatkoztatási alapnak. „Az ember evolúcióját a „távolságérzékelő receptorok” — a látás és a hallás — fejlődése határozta meg. Így történt, hogy a művészetek is e két érzékre hatva fejlődtek ki, az összes többi érzék rovására. A költészet, a festészet, a zene, a szobrászat, az építészet és a tánc elsődlegesen — bár nem kizárólag — a szemet és a fület gyönyörködteti. Ugyanez a helyzet az ember kialakította kommunikációs rendszerekkel is.” (Hall, 1987, 75. old.) Hall kutatásai során arra is rámutatott, hogy egyes kultúrák időfelfogásában és az idő kihasználásában is jelentős eltérések jelentkeznek.
A foglalkozásokon a tanulóknak történeteket kellett kitalálniuk, vagy saját tapasztalataikból elmesélniük, hogy milyen szituációkban suttognak (barátnők egymás között, testvérek, családtagok, szülők, fiúk-lányok közötti suttogás, a suttogás körülményei). Suttogós játékot is játszottunk, a gyerekek sorba álltak, és egyik a másik fülébe súgta az indító szót, azt is vizsgáltuk, hogy hogyan jut el a szó, torzul-e eredeti formája, jelentése. Megbeszéltük, hogy mire való a suttogás, és milyen távolságban, kik suttoghatnak egymás között. Jó-e bárkivel suttogni, ily módon közel kerülni fizikailag. Az órai súgásról is szó esett, itt ennek erkölcsi oldala is kidomborodott, ezt a gyerekek kezdeményezték. Tehát már itt megnyilvánult a kommunikációs fejlődés. A gyerekek nagyon oldottak, kommunikatívak voltak. A Hall-i távolságfelosztást követve megtárgyaltuk az egyes térközöket és a hozzájuk tartozó beszédintenzitást, és arról is szó esett, hogy a tanárok nem egyforma hangosan beszélnek az órán, van, akit nem is lehet jól érteni. Itt a tagolt beszéd fontosságát is említettük, beszédgyakorlattal egybekötve. Végül a terem egyik sarkából kellett nagyon hangosan, sőt kiabálva szólni a terem másik sarkában lévőkhöz. Szituációs gyakorlatokat végeztettem: találkozás, elbúcsúzás, bemutatkozás volt a feladat.
A következő blokkban Frida Kahlo életével ismerkedtek meg a tanulók. A sorstörténetben fontos momentum volt a fiatalkorában elszenvedett baleset, amely egész életére kihatott. Szó esett a szenvedésről, annak elviseléséről, az ágyhoz kötöttség állapotáról, az idő felhasználásáról, az alkotóerő kibontakozásáról és fenntartásáról, az akaraterőről. A képek jelentését elemeztük közösen. Végül minden gyerek választhatott egy képet, amelyről írnia kellett legalább fél oldalt, és utána ezt el kellett mesélnie. A feladatokat szívesen végezték, játéknak fogták fel, nagyon kinyíltak. A tér szerepe gyakran előkerült, az elzártság, bezártság, helyhez kötöttség, szabadság, a térbeli távolság következményei, leküzdése, azaz a kiemelkedés a vidéki elzártságból fizikailag és/vagy szellemileg, a tanulás révén implicite a tanulás fontosságát, a művészet iránti érdeklődést erősítette.
A második alkalommal Torok Sándor művészetén keresztül közelítettük meg az ember és környezete, az egyén és közösség viszonyát. Itt is az életpálya felvázolásával indult a foglalkozás, majd ismerkedés a munkákkal és képelemzés következett, a gyerekek közösen beszéltek egy-egy képről, mindenkinek el kellett mondania, hogy miért tetszik vagy nem tetszik egy-egy festmény, milyen érzelmeket, hatásokat vált ki, miért szép, miért jó. Beszéltünk színekről, kompozícióról, térhatásról, térbeliségről. Egyéni feladatként választani kellett egy képet, és el kellett mondani, hogy miért azt választotta, milyen érzelmeket, gondolatokat tud megfogalmazni a képet szemlélve, azt értelmezve. Felhasználtuk az internet adta lehetőséget, azon barangoltunk, kerestünk adatokat, képeket.
A harmadik alkalommal Magén István munkásságáról beszéltünk. Power pointos bemutatót tartottam a korai és a mostani munkáiról, a technikáról, a számítógépes technikáról, a képzőművészeti technikák változásairól, a technikáról mint eszközről. Beszéltünk a címadásról, a kép és a cím kapcsolatáról, arról, hogy hogyan hat a kép a befogadóra, mitől függ, hogy tetszik egy kép vagy nem, kell-e feltétlenül a természetet másolni, vagy az alkotó fantáziának kell helyet adni. Előkerült az elvont és a konkrét fogalma, az absztrakt képek értelmezési lehetősége, az emberi agy képessége a vizuális hatások befogadására. Számba vettük azokat a szavakat, kifejezéseket, amelyekkel a foglalkozásokon találkoztunk (távolságcsökkentő eszközök is). A csoportok együttműködése a foglalkozások során erősödött, a gyerekek mint közösségbe tartozó személyek működtek. A művészetet a személyiség- és csoportfejlesztés eszközeként, kohéziós erőként alkalmaztuk.
A célkitűzésnek megfelelően az esztétikai-művészeti kifejezőképesség, kritikai kifejezés (tanulói kompetenciák), a gondolkodás, lényeglátás, ismeretalkalmazás, vizuálitás és befogadás (érettség kompetenciái), az ábrázolás képessége (kognitív kompetencia), s végül az érdekérvényesítő képesség (szociális kompetencia) erősödött.