Áll az erdő, villámsújtotta fák. Az erdő mindig sokaság, olykor rohanás is. Fut az erdő. A tűz elől futna, de nem képes rá. Bevárja, megvárja, megalázkodik a tűz előtt. A szél a lombjába kapaszkodik, ott kucorog a levelek, az ingó árnyak között. Fészket rak, mint egy madár. A szél az igazi madár. Követjük tekintetünkkel. Kettéhajtja az ágakat, meghajlítja a bokrokat, réseket tár fel és réseket nyit az ismeretlen szemek számára. Olykor kaput, ablakot. A szél és a tűz sokszor hajba kap egymással, a szél szítja a tüzet, a tűz meg ingerli a szelet, úgysem mersz felkapni. És felkapja, lángba borul az erdő, ég és füstöl. Fut kilenc hegyi szarvas. Hegyhátról hegyhátra, oromról oromra. Az ő lábuk nem lép csak leveles ágra.
Kormosodik az ég, kormosodik az emberi tekintet. Csonkokat látunk, hiányokat, a zöld sehol, mintha az erdő sosem lett volna zöld. Kihalt. Elszálltak a madarak, csend van. Egy harkály sem kopácsol. Nincs törzse a fáknak, kukacok sincsenek, rovarok és lepkék. Nem tudjuk, mikor vagyunk az erdő közepén és az erdő szélén. Most elszórhatnánk a morzsákat zsebünkből, nem lenne madár, amelyik felkapdosná azokat. Ismét hazatalálhatnánk. A manók is eltűntek ebből az erdőből, nincs hosszú szakálluk, nem szólítanak meg bennünket. A letarolt, leégett erdő az igazi börtön. A szabadság hiábavalóságát látjuk. A védtelenség birodalmát.
Kezünkben a kulcs, az otthonunk messze. Nyitnánk az ajtót, a kaput, de nem találjuk. Egy leégett erdőben az utak is elvesznek, a csapások, az ösvények, a csordák nyomai. Lépteink zajára figyelünk, ropognak a száraz ágak, nincs megriadt őzszem, nem rebbennek a szárnyak. Mintha magunkat követnénk, saját magunkba botlunk, és körbejárunk, körbe és körbe. Jelt keresünk, a fatörzsbe vésett jelek, nevek is elüszkösödtek.
Valaki megszólal, lehet, hogy a saját hangomat hallom: Ha kiűznél, küszöbödön megállanék, küszöbödre lefeküdnék. A nincs-erdő küszöbét keresem. A határt, amely utakat dédelget magához, amely utakat enged szabadon. Barbár vagyok, szakállam van, érteni akarom az erdőt, amely nincs többé. Magára zárta a mindenséget, semmivé lett, a helyén maradt, és épp a helyét veszítette el. Hely nélküli erdő. Vándorolna és képtelen rá. Nincs lába, csak hamu és hamu. Az esőerdőket felégetik, villám sem kell hozzá. A világ tüdeje lesz kisebb, egyre kisebb. A nincs-erdő nem vesz levegőt, ablakot, kaput sem nyit többé. Üres a zár.
Felhők vonulnak. Szürkül. A fehér szín fakó lesz, olykor sárga, sárgásfehér. Mint egy kifordult szem. A vak szeme szép, mert benne a kíváncsiság, és nem veszed észre. Bárhogyan történt, megtörtént. Öledben viheted haza az erdőt. Nyithatod-csukhatod.