Kölüs Lajos
(1951), költő, író, művészeti író. 2008-ban elvégezte a Magyar Író Akadémia (MIA) szépíró mesterkurzusát. Versei, esszéi folyóiratokban (Magyar Napló, Parnasszus, Ring Magazin, Kalligram, Irodalmi Centrifuga, Új Dunatáj), rövid prózái antológiákban, valamint nyomtatott és online irodalmi lapokban jelentek meg. Tagja a FILTER írócsoportnak és az Erlin Páholynak. Önálló verskötete Mustármag és levendula címmel 2011-ben jelent meg a Parnasszus Kiadónál. Képzőművészeti írásokat havi rendszerességgel 2011 óta közöl, társszerzőjével, Deák Csillaggal. A páros esszék részben az interneten (kulter.hu, kepiras.com, centrifuga.blog.hu, irodalmijelen.hu, ambroozia.hu), valamint nyomtatott folyóiratokban (Új Művészet, Műút, Bárka, Tiszatáj) jelentek meg. Közös könyvüket Fókuszváltás címmel a Hanga Kiadó adta ki 2013-ban. SPN könyvek ajánló
Kölüs Lajos
Bárhogyan
Artner Ilona Kékszakállkapu című művéhez
Áll az erdő, villámsújtotta fák. Az erdő mindig sokaság, olykor rohanás is. Fut az erdő. A tűz elől futna, de nem képes rá. Bevárja, megvárja, megalázkodik a tűz előtt. A szél a lombjába kapaszkodik, ott kucorog a levelek, az ingó árnyak között. Fészket rak, mint egy madár. A szél az igazi madár. Követjük tekintetünkkel. Kettéhajtja az ágakat, meghajlítja a bokrokat, réseket tár fel és réseket nyit az ismeretlen szemek számára. Olykor kaput, ablakot. A szél és a tűz sokszor hajba kap egymással, a szél szítja a tüzet, a tűz meg ingerli a szelet, úgysem mersz felkapni. És felkapja, lángba borul az erdő, ég és füstöl. Fut kilenc hegyi szarvas. Hegyhátról hegyhátra, oromról oromra. Az ő lábuk nem lép csak leveles ágra.
Kormosodik az ég, kormosodik az emberi tekintet. Csonkokat látunk, hiányokat, a zöld sehol, mintha az erdő sosem lett volna zöld. Kihalt. Elszálltak a madarak, csend van. Egy harkály sem kopácsol. Nincs törzse a fáknak, kukacok sincsenek, rovarok és lepkék. Nem tudjuk, mikor vagyunk az erdő közepén és az erdő szélén. Most elszórhatnánk a morzsákat zsebünkből, nem lenne madár, amelyik felkapdosná azokat. Ismét hazatalálhatnánk. A manók is eltűntek ebből az erdőből, nincs hosszú szakálluk, nem szólítanak meg bennünket. A letarolt, leégett erdő az igazi börtön. A szabadság hiábavalóságát látjuk. A védtelenség birodalmát.
Kezünkben a kulcs, az otthonunk messze. Nyitnánk az ajtót, a kaput, de nem találjuk. Egy leégett erdőben az utak is elvesznek, a csapások, az ösvények, a csordák nyomai. Lépteink zajára figyelünk, ropognak a száraz ágak, nincs megriadt őzszem, nem rebbennek a szárnyak. Mintha magunkat követnénk, saját magunkba botlunk, és körbejárunk, körbe és körbe. Jelt keresünk, a fatörzsbe vésett jelek, nevek is elüszkösödtek.
Valaki megszólal, lehet, hogy a saját hangomat hallom: Ha kiűznél, küszöbödön megállanék, küszöbödre lefeküdnék. A nincs-erdő küszöbét keresem. A határt, amely utakat dédelget magához, amely utakat enged szabadon. Barbár vagyok, szakállam van, érteni akarom az erdőt, amely nincs többé. Magára zárta a mindenséget, semmivé lett, a helyén maradt, és épp a helyét veszítette el. Hely nélküli erdő. Vándorolna és képtelen rá. Nincs lába, csak hamu és hamu. Az esőerdőket felégetik, villám sem kell hozzá. A világ tüdeje lesz kisebb, egyre kisebb. A nincs-erdő nem vesz levegőt, ablakot, kaput sem nyit többé. Üres a zár.
Felhők vonulnak. Szürkül. A fehér szín fakó lesz, olykor sárga, sárgásfehér. Mint egy kifordult szem. A vak szeme szép, mert benne a kíváncsiság, és nem veszed észre. Bárhogyan történt, megtörtént. Öledben viheted haza az erdőt. Nyithatod-csukhatod.






