„Egyfajta megvilágosodás a kórházban ért. Beteg voltam New Yorkban. Azon töprengtem, hol láttam én már így járni fiatal lányokat, mint ahogy az ápolónőim járnak. Volt időm töprengeni rajta. Végül rájöttem, hogy a moziban. Amikor visszajöttem Franciaországba, megfigyeltem, főként Párizsban, ennek a járásmódnak a gyakoriságát; a lányok franciák voltak, és ugyanúgy jártak. Az amerikai járásmód a mozi jóvoltából elkezdett nálunk is meghonosodni. Ezt a gondolatot általánosítani tudtam. A kar, a kéz helyzete járás közben társadalmi idioszinkráziát alkot, nem pedig egyszerűen valami mit tudom én, miféle, tisztán egyéni, szinte teljesen fizikai elrendeződések és mechanizmusok eredménye. Egy példa: fel tudom ismerni egy fiatal lányon, ha zárdában nevelkedett. Általában ökölbe szorított kézzel jár. S emlékszem, még harmadikos koromból, arra a tanáromra, aki így rivallt rám: ’Te baromállat, te állandóan azt a lapát tenyeredet tárogatva mászkálsz!’ A menést is lehet tehát tanítani.” — Az idézett szövegrész egy klasszikus antropológiai tanulmányból, Marcel Mauss esszéjéből való, mely még valamikor az 1930-as években íródott. Az esszé revelatív ereje abban rejlik, hogy láthatóvá teszi a mélyen belénk ivódott, de soha meg nem nevezett, nem elemzett közös tapasztalatot. E gondolatok létrejötte — a testtechnikák fogalmának bevezetése — nem véletlen módon kötődik a harmincas évekhez. Egyidős az avantgárd művészet mediatizálásával, a balettet felváltó mozdulatművészeti kísérletek fénykorával, tehát a művészetek analitikus időszakával. Lényege pedig az evidencia tudatosítása.
Ez utóbbira, az evidenciák tudatosítására ma, a totális média korában különösképpen szüksége van mindenkinek, aki nem akar öntudatlan követőjévé, kiszolgáltatottjává válni a nagyon is meggyőző, de üres társadalmi mintázatoknak. Így vált a PLACEBO ezen szegmensének céljává a saját test, mozgás, s az ebben megfogalmazódó habitus „közeli olvasása”.
Ahhoz, hogy a tekintet saját magunk felé fordulhasson — öncélú ezotéria nélkül —, mindenképpen szükség van a kortárs tapasztalatra, amelynek sűrített, szimbólumokig jutó formája a művészet, esetünkben a kortárs tánc.
Az egymás utáni tréningek alapozó vonulata a mozgás (tánc- és performance-filmek) és hozzájuk kapcsolódó tudás (táncelméletek, a test mai teóriái, genderproblémák) vázlatos áttekintése. Ennek eredményeként felvillantak a színpadi tánc, a táncelmélet és a táncfilm közös vonásai, ezáltal jóval szélesebb rátekintést nyújthattam az előadóművészet, ezen belül a táncművészet sokszínűségére. Mellékes eredménye minden ilyen együttlétnek az ízlésformálás, érzékenyítés az értékekre, esély a személyes élmény, tapasztalat megfogalmazására, a kritikai beszéd alakítása, a lényeglátás.
A tréning felépítése persze mozgósította a kreatív tehetséggondozás eszköztárát.
Ismerkedés: mutatkozz be egy mozdulattal. Körben álltunk és mindenki egy mozdulattal bemutatkozott. A feladat célja a verbális kommunikációval összekötött nonverbális közlés volt. Amikor körben bemutatkoztak újra végigmentünk és visszaismételtük egyesével mindenki nevét, amivel a mozdulatmemóriát is fejlesztettük.
A meglévő kompetenciák felmérése: aki nem lép egyszerre… A csoport tagjait egy sorba állítottam, megkértem őket, hogy csukják be a szemüket és próbáljanak meg egyszerre elindulni anélkül, hogy bármilyen jelzést adnának. A gyakorlat célja az egymásra figyelés, koncentráció-fejlesztés, illetve egy térforma, az egyenes megtartása volt.
A „szereplés”, a csoportban való tevékenység gátlásainak lazítása: fesd le a napodat. Pár mondattal meglendítettem a játék elejét. A testük, de legfőként a karjuk szolgált ecsetként. Fontos volt, hogy merjenek mozogni, merjék használni a tér különböző szintjeit. Hangulatokat, érzéseket fejezzenek ki mozdulatokkal, melyek nem megkonstruáltak, egyszerűen természetesen jöjjenek belőlük. Az így keletkezett szép formákat kielemeztük, megbeszéltük, hogy az egyéniségükből adódva lett egyedi minden mozdulatuk, ami alá ha zenét tettünk volna, egy kisebb etűd jött volna létre.
A tréning végére megtudtam, ki honnan jött, mit hozott magával, milyen kapcsolata van a tánccal, egyáltalán a mozgással. Milyen lokális mozgáshagyományba illeszkedik. Hogyan épül bele a mindennapjaikba az interneten keringő mindenfajta mozgásforma. Kiderült, hogy a moderntánc a „legmenőbbnek” tartott mozgásforma. A fenti gyakorlatok hozzájárultak ahhoz, hogy kötetlenebbül és pozitívabban merjenek és képessé váljanak akár a saját, akár látott mozgás kibeszélésére. Ezen a napon az ismerkedésen túl, mely szintén mozgással volt összekötve, megtanulták, hogy az ösztönös mozgás is mennyire szép tud lenni függetlenül attól, hogy valaki tanult e táncolni vagy sem. Elsajátították a mozgáselemzés legegyszerűbb formáját, melynek alapja a megfigyelés. A figyelem ezen az alkalmon szimplán a mozgásra irányult.
Zárásként mutattam nekik egy videót, melyet Erdély egyik elszigetelt kis falujában rögzítettek. A filmet az 50-es években rögzítették. A falu saját néptáncát vették fel. Szokásos fekete-fehér felvétel, ahol egyszer csak feltűnik egy fiatalember, aki a többiekhez képest fura zakóban, a hagyományos mozgásra épített, fura felsőtesti izolációt használva elég sajátságosan táncolt. Ekkoriban Elvis Presley-lázban égett a világ, ami a videón is jól láthatóan még a legkisebb, legeldugottabb falut is megfertőzte. A gyerekek ugyan nem tudták azt, hogy milyen táncformákról van szó, azt sem, hogy Elvis mozdulatai jelennek meg, viszont a különbséget észrevették, viccesnek találták.
A következő alkalommal a hangsúly a hangokra, a zenére épült. Beszélgettünk arról, milyen sok — vegyes — tudást hoznak magukkal a kortárs csoportokból és a netről, s milyen kevés — tiszta — tudást az iskolai énekórákról. Beszélgettünk arról is, mennyire befolyásolja őket egy-egy zene hangulata. Eszünkbe jutott, hogy egyik feladatukhoz sem használtam zenét. Ám a rávezető kérdésekkel elmondták, hogy a zene több összetevője közül ugyan a dallam nem volt jelen, de a ritmus nagyon is. Ebből kiindulva újra végigjátszottuk a gyakorlatokat, kiegészítve hangeffektekkel, zörejekkel, zajokkal, illetve a Fesd le a napodat című játék alá komolyzenét használtam. Óhatatlanul átvették a zene hangulatát. A beszélgetés elején ugyan azt mondták többen, hogy nem szeretik a komolyzenét, de így, hogy mozogtak rá, nemcsak hogy nem zavarta, de kifejezetten megnyugtatta őket és tetszett nekik. Táncos filmeket mutattam nekik, amelyek nem klasszikus zenére koreografált balettet ábrázoltak, hanem kortárs közegbe ágyazták a klasszikus balett mozdulatait. A professzionális táncvilág elképzelhetetlen klasszikus balett-tudás nélkül, erre mutattam még példákat. Ez egy nyelv, amely olvasható és átérezhető. Kiemeltem egy mozdulatot, bemutattam valódi klasszikus balett-előadásban és modern környezetben. Meglepő volt számukra, hogy mennyivel másként hat rájuk a tánc is akkor, ha jelenbeli környezetbe helyezzük. Gyakorlatként az egyszerű mozdulatokat összekapcsoltam, és végrehajtottuk az általam hozott különböző zenei stílusokra (klasszikus, rock, pop, népzene, musical). Végül közös kreatív gyakorlat következett: fejezd be a mozdulatom. Körben álltunk, az egyik gyermek elkezdett egy mozdulatot, a következő onnan folytatta, ahol az előző abbahagyta. Minden mozdulatot az előtte mutatott mozdulattal megismételtünk. A végére egy teljes kis táncrészletünk lett. A gyerekek kiválasztottak egy zenét, amire aztán rátettük a mozdulatsort.
A harmadik alkalommal összekapcsoltuk a zenét, a mozdulatot és a látványt. Rávezetésképpen filmrészletek következtek: a klasszikus Hattyúk tava (1967, Kirov Balett), Barbie és a Hattyúk tava, Fekete hattyú. Az előző alkalmak tapasztalatait összegezve most már szabadon fogalmazták meg észrevételeiket. Meglátták és kritikusan elemezték az egyes mozgásformák, testtechnikák sajátságait, jelentéseit, kulturális tartalmát.
Tudatosítottuk azt is, hogy saját testünkön kívül semmi egyebet nem használtunk, mint a netet. Láthattak tehát egy másfajta internet-használatot, mellyel egy-egy szakma mélységeibe is bepillantást nyerhettek, függetlenül attól, hogy hol van az a hely, ahol élnek. Olyan információkhoz juthatnak, melyek a jövőjüket befolyásolhatják. Azt gondolom, hogy minden ilyen információ kinyitja a világot akár a legeldugottabb faluban élő gyergyermek számára is.