Szalai Zsolt
LAPUNKBAN MÉG »
SPN könyvek ajánló
Szalai Zsolt
Diszkurzivitás és megsokszorozódás
Az irodalmi közlések jelenségei a nem-irodalmi online terekben
Az ember jelenlétét, tevékenységét és annak hatását jelző statisztikák nem csak a születési és halálozási adatokat, az ökológiai lábnyom méretét vagy a különböző fajok kihalásának becsült ütemét mutatják, hanem például azt is, hány e-mail címet regisztráltak eddig, mennyi könyvet adtak ki idén (1432232), hány újság jelent meg (334202639), hány blogbejegyzés született ma (2673726) (www.worldometers.info/hu/hu 2015.08.02.). Döbbenetes számok, felfoghatatlan, követhetetlen információáramlás. Azt már korábban, ezen adatsorral való szembesülés nélkül is beláttam, hogy soha az életben nem tudom behozni restanciáimat az elolvasandó könyvek terén, azonban a nem-online irodalmi tér működésének követhetetlenségének mértékét jóval meghaladja az Internet szöveg-(és kép-)dömpingje. Az irodalom szereplője felteheti magának a kérdést, hogyan igazodjon el, hogyan publikálja alkotását, az olvasó pedig találja meg a számára értékesnek vélt műveket? Kihez ér el a nyomtatásban, illetve az elektronikusan megjelentetett írás? A néhány száz példányban kinyomott és jobban-rosszabbul terjesztett print kiadványok hátránya nem csak a példányszámból fakad, ehhez hozzájön még az árkérdés, hiszen a folyóiratok és kötetek pénzbe kerülnek, miközben az online irodalmi orgánumok (még) ingyenesen elérhetők, ráadásul nem csak az adott megjelenési-terjesztési időszak alatt, hanem ha van net, akkor bármikor.
Az irodalom számára azonban ez nem feltétlenül jelent önmagában hátrányt. Az olvasási, befogadási szokások megváltozása az, ami leginkább kihívást jelent, alkalmazkodásra kényszerít, és akár annak elfogadására is, hogy a szöveg primátusára alapozott kultúra mára multimediálissá vált, a kép, de még a hang is népszerűbb, de nem minden szempontból elsődlegesebb közvetítőnek számít az írott nyelvnél. Nem jelentheti a Gutenberg-galaxis végét, ha az irodalom az online-térben (is) létezik, hanem az, ha az írásos kultúra marginalizálódik, és a tudás, a tapasztalatok átadásának gyakorlata már csak nem-írásos mediális közegben valósul meg. Erről azonban nincs szó. Jóllehet a multimedialitás már az oktatásban is teret nyert, azonban a magasabb szintű tudás, a kanonizált kultúra átadása még mindig az írás révén hagyományozódik. A kultúráról való beszéd a reflektáltság szintjétől függően tanulmányokban, recenziókban, véleményekben, kommentekben nyilvánul meg. Általában a különböző eseményekről készült beszámolók is képből és szövegből állnak, még ha nem is mindig egyértelmű, melyik illusztrálja a másikat.
Mindenesetre a diszkurzivitás a kultúra jelenlétét és hatását jelzi, és így van ez az irodalom esetében is. Az online terekben is éppen úgy van jelen az irodalom, ahogy a nyomtatásban megjelenő kiadványok között. Az Internet is inhomogén, ahol az online irodalmi terek mellett a nem-irodalmi terekben is létezik az irodalom, diskurzus folyik róla, akár szűkebben, akár tágabban értelmezzük azt. Mert lehet szépirodalmi szövegekkel találkozni egy közösségi oldalon közzétett bejegyzésben, írók, költők, olvasók tesznek közé alkotásokat, amelyeket nem ritkán reflexiók, interpretációk is kísérnek. De egy az irodalmat érintő közéleti hír, esemény is kivált alkalmanként ilyesmit, mint ahogy olyan megnyilvánulások is, amelyek az irodalom szereplőinek nem feltétlenül irodalomhoz kapcsolódó cselekvéseihez, gesztusaihoz kapcsolódnak. Nem kizárólag politikai, közéleti jellegű megnyilvánulás generálhat diskurzust, magánéleti, irodalomhoz, szerzőséghez nem feltétlenül kapcsolódó cselekvés esetében is megfigyelhető ez. Az irodalom szereplőinek irodalmon kívüli tevékenysége érdekesnek mutatkozhat, akár maga a szerző is érezheti úgy, hogy egy fotó, egy zeneszám linkje az adekvát kifejezése annak, amit közvetíteni akar. Akár csak önmagát, aktuális állapotát, akár alkotását, véleményét. Jelenlétét a térben. Ez persze marketingfogásként, önmenedzselő magatartásként is értelmezhető. Másfelől pedig olyan jellegű kommunikáció a potenciális olvasókkal, amely az irodalomtól eltávolodott közönséget is elérheti, meg-, visszanyerheti magának. A szerző érdekesebbé teheti magát az olvasó előtt azzal, ha irodalmon kívüli tevékenység által mutatja meg személyiségét, amellyel egyúttal kiterjesztheti irodalmi autoritását a nem-irodalmi terekre. Király Farkas gombászás közben készített fényképei, vagy Lábass Endre épületfotói olyan, nem feltétlenül az általuk művelt irodalom protézisei, kiterjesztései, hanem egyszerűen egy más jellegű, de érdeklődésre számot tartó élettevékenység számára találnak közlési csatornát.
Az online nem-irodalmi térben található szépirodalmi szövegekkel kapcsolatban felmerül, hogy tekinthető-e publikációnak a közösségi oldalakon közzétett vers, vagy kispróza. Véleményem szerint nem, még ha ez a megjelentetés, közlés egy formája is. Az irodalmi publikáció fontos feltétele, hogy szerkesztett tartalmak kerüljenek az olvasó elé. Ennek a közösségi oldal nem tesz eleget, hiszen a szerkesztői tevékenység és a posztok moderálása nem csak minőségben, de intenciójában is különbözik. A szakmai diskurzus nem vesz, nem vehet tudomást az így nyilvánosságra hozott írásműről a szöveg értékétől függetlenül. Akkor sem, ha lájközönt kap, akkor sem, ha a megosztások révén ismertségre tesz szert a szerző. Az irodalom szakmai közege tehát lehatárolja a szépirodalmi elsőközlések helyét, az a szerző, aki ennek ellenére amúgy irodalmi orgánumban is közölhető szöveget posztol rendszeresen, számolnia kell azzal, hogy legalábbis ezek a szövegei nem lesznek a szakmai diskurzus részei. Azzal a véleménnyel viszont, amely szerint az irodalom csak papíron létezhet, csak az ad garanciát a minőségre, vitába kell szállnom. A minőséget az irodalmi szöveg megírtsága és a kiadványok szerkesztettsége befolyásolja.
A nyomtatott lapokban közölt írások megjelenését hirdető bejegyzések, kötet esetén borítófotók, könyvtrailerek, internetes folyóiratközlések esetén a kiposztolt linkek viszont segítik az irodalmi közéletbe való bekapcsolódást, a kritikai vérkeringésbe való bekerülést, hiszen olyan irodalmi teljesítményről ad hírt, amely a szakmai nyilvánosság szempontjából is figyelembe vehető. Akkor is, ha maga a hír, a poszt, a link egy nem-irodalmi közegben utal az irodalmi teljesítményre, hiszen az összes irodalmi lapot nem csak, hogy előfizetni, de még a könyvárban, vagy a számítógép előtt ülve átlapozni is képtelenség. A kritikus, a szerkesztő is internethasználó, aki nemcsak érdeklődésből, nemcsak a személyes ismertség miatt figyel fel egy közlésre utaló bejegyzésre. Az ilyen jellegű posztokat tetszikelő gesztusok, megosztások viszont az irodalmi szöveg olyan megsokszorozódását eredményezik, amely már az irodalmi szcéna szempontjából is releváns következményekkel járhat. Nem úgy, hogy a szerző közösségi oldal szerinti ismerőseinek, azok lájkjainak a száma elősegíti a további közlések megjelentetését – ez már valamiféle bulvárosodás lenne –, hanem úgy, hogy a szöveg biztosabban, hatékonyabban érhet el az olvasóhoz, esélyt kap arra, hogy a diskurzus része legyen. Mert még a szűkebb szakmai diskurzus fenntartásához is szükség van szerkesztőségi hírlevelekre, online kommunikációra. Ha a szerző is besegít ebbe, saját közlése mellett az azt megjelentető orgánumot is népszerűsíti, hiszen a szöveget megjelentető folyóirat, vagy könyv esetén a kiadó az eladott példányszámot profitként, online felület esetén a látogatottsági adatokat valamilyen, a kiadvány szempontjából fontos értékmérőként tudja felmutatni. Ugyanakkor a közösségi oldalakon megosztott tartalmak népszerűsége nem jelenti egyértelműen a „hivatkozott” közlés adott kiadványban, felületen való olvasottságának népszerűségét. A lájkok és a bejegyzésre kattintások mellett a hivatalos auditálási, látogatottsági adatok a mérvadóak.
A szerzői aktivitás olvasói aktivitást indukálhat, ami jót tehet a szerzőnek, a művének, a kiadójának és persze az olvasónak is. Olvasnak és olvasódnak, a cél nyilván ez. A nem-irodalmi online térben megsokszorozódó szöveg (vagy éppen maga a szerző) ráadásul még nehezebben veszik el, a későbbiekben is könnyebben megtalálható lesz. Olyan nem-irodalmi gesztusok révén is nyomot hagy maga után, amelyek nem lesznek részei az életműnek, tehát kívül maradnak a szakmai diskurzus keretein, viszont a szélesebb, olvasói nyilvánosság számára hozzáférést, motivációt, élményt szolgáltat, elérve egyúttal azt is, hogy az irodalom legyen megtalálható a nem-irodalmi online terekben.