(FELJEGYZÉS EGY UTAZÁSRÓL, AMIT GULLIVER IS MEGIRIGYELNE)

Játék és pedagógia, pedagógia és játék.
Érzelem és pedagógia, pedagógia és érzelem.
Mi tanítható, s mi nem?
Meddig tart a pedagógus feladata, hol ér véget?
Meddig pedagógia és honnan már okoskodás?
Örök kérdések. Azt hiszem, a válasz éppen annyi, ahányszor a kérdés elhangzik. A görögök szerint a pedagógia a gyermekvezető művészete, a pedagógus pedig a gyermekvezető.
Egy évvel ezelőtt a programban a játéké volt a főszerep, idén az érzelmeké.
A hívószavak pedig boldogság, gazdagság, szeretet, szerelem.
Nehéz ügy ezeket megmagyarázni, pláne tanítani. És akkor máris a nyitó kérdéseknél vagyunk: taníthatóak-e az érzések, és ha már művészet, akkor megjeleníthetőek-e az érzések. Keresgéltem a hívószavak magyarázatát különböző szótárakban, de csupán a szerelemre találtam egy rövid magyarázatot: vonzalom két ember között, „a többi néma csend”.
A programban résztvevő fiatalok hallva a hívószavakat először örültek, majd kétségbeestek, végül pedig gondolkodni kezdtek. A gondolkodás, a tervezés közben azonban váratlanul bizonytalanok lettek. Minden ötletnél visszaigazolást vártak, a tervezett képek valóban visszaadják-e azt, amit ők ezekről a dolgokról, érzésekről gondolnak. Sokszor nem tudtam a választ pontosan, mert hogy jönnék én ahhoz, hogy az érzéseiket, arról elképzelt képeiket befolyásoljam. Úgy éreztem magam, mint amikor először láttam szabályozatlan folyót, patakot. Szabályozatlan volt, de a természet jótékonyan mégis terelgette útját.
Az egyik érdekes munkafolyamat az volt, amikor az egyik fiú mutatta meg filmjének szinopszisát, tanácsot kérve, jók-e az elképzelései. Egy 18 éves fiatalember, aki a szeretet, a boldogság, gazdagság fogalmát filmen 3 nő segítségével próbálta megjeleníteni. A húga, a nővére és egykori tanító nénije voltak a főszereplők. Egyrészt érdekes, hogy egy fiú csak lányok, nők segítségével szeretné bemutatni filmjében, számára mit jelentenek az adott szavak, másrészt viszont egyáltalán nem volt meglepő a szereplőválasztás, mert csak olyan embereket válogatott, akik meghatározták, meghatározzák az életét.
Ugye, hogy a szabályozatlan folyó mégis csak mederben hordja hétköznapjait…
Michel Quoist klasszikus sorai jutnak eszembe ilyenkor: „Miért akarsz önmagad foglya maradni, hiszen szabad vagy. Az ajtót nem én zártam rád, így ki sem nyithatom. Várlak. Mások is várnak, de az ajtót neked kell kinyitnod, hogy kiléphess házad kapuján.”
A kulcs a mi kezünkben van. Ennek a fiatalembernek például a kulcs a kezében volt és van, és úgy tűnt, tudja is használni azt. Egy ilyen munkának, együtt alkotásnak ez a legszebb pillanata. Amikor végül visszanéztem a filmet, azt éreztem, nem csupán kulcs volt a kezében, hanem egy olyan kulcscsomó, amiről leakasztgatva egy-egy kulcsot minden nézőnek a kezébe adott egyet, hogy kinyithassa mindenki saját lelkének bezárt ajtaját.
(Ha most újraolvasnám a soraimat a kezdetektől, kezdeném magam valamiféle rózsaszín marketingködben érezni.)
Ugye, hogy érzésekről mennyivel nehezebb beszélni, vagy írni, esetleg filmet forgatni? Az egész akkor sikerülhet, ha tudunk picit önmagunktól hátrébb menni, önmagunkat picit távolról szemlélni. De ez nem ellentmondás? Nézek magamra kívülről? Csupa, csupa „ha”, „feltéve” és „talán”. Izgalmas kaland, annyi szent.
Van egy kedves fotóm, Pilinszky temeti arcát ujjai közé, mosolyogva, hogy de nehéz, de mégis milyen egyszerű… A játék, az érzelmek, dolgokról, tézisekről vallott nézeteink annyira egyszerűek, csak mi csavarunk köréjük fölösleges szögesdrótokat… Ahogy írja, „bizonyosságra törekedni és elfogadni a bizonytalanságot: egyik mottója lehetne a mindenkori embernek”.
Placebo, vagyis olyan, mint ami. Egy nagyszerű játék. Kaland. Felfedezőút annak, aki kísér, és annak, akit kísérnek (remélem). Nem akarok, a végére újra képeslapok idézeteit idézővé lenni, ezért csak annyi a végszó, amennyi lehet, néhai barátom szavait picit átírva egy örök üzenet: „vergődve lélegző komor-duhaj emberek akarjatok élni, örökkön élni szabadon”.
És még egy kívánság, még sok-sok ilyen placebót, sok ilyen közös kalandot, mert az élet csak így ismerhető meg, csak ettől lesz élhető.