A digitális irodalom olyan, hogy digitális témáról szól vagy csak digitális felületen jelenik meg, tehát közeli rokona az internetes folyóiratnak, ami egy olyan folyóirat, aminek van internete, de legalábbis első pillantásra felfedezhetők rajta a világhálósság nyomai.
Vagy nem. Esetleg éppen fordítva.
Mindössze annyi történik, hogy mi mindig mindenről elmézünk, amiről hűen vall a Spanyolnátha története is, sőt volt egyszer egy hangulat:
http://www.spanyolnatha.hu/archivum/2008-osz/24/tokaji-irotabor-2008-irodalom-az-interneten/vass-tibor/1636/

A lendületes pontatlanság és a mégis-nehézkesség annak köszönhető, hogy az új technikai eszközök megjelenésekor a nagyot és nagyon újat mondás kényszere tölti be a légteret, mintha egyik pillanatról a másikra minden, de minden megváltozna. Ugyanekkor, természetesen, az abszolút tagadás is a legerősebb összeállításban lép pályára, így válhat a szép, új világ és a szép új világ azonos jelölttel bíró jelölővé.

Mindez szebben és árnyaltabban, leginkább érthetőbben szólózva:
„Egy természetbúvár áll a Nílus partján és furcsa állatot lát, amely tojásokat rak a homokba.
Nosza gyorsan feljegyzi, hogy az ’az állat madár’.
Ugyanaz az állat pillanatok múlva a Nílusba veti magát és a víz alatt úszik. Természetbúvárunk erre gyorsan kihúzza azt, hogy madár és helyébe írja: ’az illető állat hal’.
Ámde a ’hal’ megint csak kikecmereg a partra és minthogy a tudós túl közelről próbálja szemlélni, ráveti magát és kettéharapja. A tudomány szerencsétlen vértanúja végső erejét megfeszítve, haldokolva még papírra veti: ’sajnos, tévedtem, az állat szárazföldi ragadozó’.”
(Gáspár Margit: A múzsák neveletlen gyermeke. Zeneműkiadó Vállalat, Budapest, 1963, 392. o.)

Persze vannak olyan műfajfélék, amiket az új eszközök teremthetnek, ilyen a sms vagy a blog, és a szerző és olvasó, olvasó és olvasó, szerző és szerző közötti kapcsolódás is módosul folyamatosan, formailag mindenképpen. A megteremtődő virtuális-digitális fórumok és közösségek némelyikéből még valódi is lehet, és ez nincs ellentétben azzal, hogy zömük nem válik azzá, hanem pláne.
Habár pediglen elvileg mindannyian tudjuk, amit tudunk, néha nem árt kimondani az olyas mondatokat, hogy az irodalom keletkezése óta virtuális eszközében él, a nyelvben. Tehát egy új hordozó megjelenése önmagában véve lényegét tekintve nem változtat rajta, csak felhasználását módosítja.

A továbbgondolásban térdig gázolás helyett talán most kellene engednünk a kirepülést: „Minden irodalomról szóló beszéd állást foglal, leggyakrabban implicit, de néha kifejezett módon is ezekben a kérdésekben, melyeknek együttese meghatározza az irodalom egy bizonyos fölfogását:
Mi az irodalom?
Milyen kapcsolat van az irodalom és a szerző között?
Milyen kapcsolat van az irodalom és a valóság között?
Milyen kapcsolat van az irodalom és az olvasó között?
Milyen kapcsolat van az irodalom és a nyelv között?”
(Antoine Compagnon: Az elmélet démona. Irodalom és józan ész. Fordította Jeney Éva. Kalligram, Pozsony, 2006, 25. o.)

Mégis, alanyi szerzőnek siralmas őneki, ha kétségek gyötrelmében él.
Pedig, hej, de nem kellene olyannyira görcsölnie, hiszen az élet s a világ a maga természetességében változik, mondhatni, fejlődik, aminek egyik, hangsúlyos következménye, hogy kommunikációs eszközei és a kommunikáció formái is változnak, mondhatni, fejlődnek.
Alkalmazkodóképességben mér a lét, ha igazságos, ha nem − ez az a faktum, amibe bele vagyunk vetve. Paranoia tehát, ha korunk alkotója az alkotástárolás és -hordozás új formáiban nem bízik, ha nem hisz a jelszók erejében, ha kínosan feszeng az áram- és hálózafüggő alkalmazásokkal vezérelt eszközök használatakor.
Az nem elegendő ok a keseregve remegésre, ha megsérül, eltűnik, törlődik egy szükségesen fontos fájl, egy úgynevezett anyag, még az sem, hogy a félkész mű is hozzáférhető, hiszen cserébe majd készen elvileg korlátlanul meg- és szétosztható.
Különben is, leégni vagy elégni minden képes.

A ki- és letörlődéstől való félelem egyébként is hiteltelen, ha nem előzi meg az írás közbeni deletáláshoz való viszony tisztázása. Hiszen a rögtön észrevett rontás vagy tévesztés azonnal kitörölhető, tehát mire a szöveg végére ér a digitális irodalmat író, az már úgy van készen, hogy nyoma nincs benne az odáig vezető útnak. Csak a papír és betűmaskarába öltöztetett egyesek és nullák katonásan tökéletes haptákja és glédái világítanak, sőt fénylenek.

A harcias fénylést követően következhet a kérdéskör szélesítése. Ennek egyik említendő mozzanata az a megállapítás, hogy a digitalizáció akkorra formálja át meghatározóan az írási és olvasási szokásokat, amikor a világ legidősebb emberének temetésén már nem is mondják, hiszen magától értetődő, hogy okosszámítógéppel a kezében született − mégis, vagy tán éppen ezért jó ilyenkor visszacsüccsenni a kályha mellé, a sámlira: „Mi az írás? Nyelvileg kifejezett gondolatok maradandó rögzítésére szolgáló, kisebb-nagyobb emberi közösségektől elfogadott, egyezményes grafikai jelek rendszere.” (Kéki Béla: Az írás története. A kezdetektől a nyomdabetűig. Vince Kiadó, Budapest, utánnyomás, 2001, 11. o.)

A másik említendő mozzanat már valóban aprócska apróság, nem is lehet más a belebonyolódás és a szétszóródás veszélye nélkül. Ezért hát úgy érdemes szervezni a munkát, hogy legalább a cél ott legyen egy mindenki számára jól érzékelhető helyen. Pőrén s tisztán. Közismert, hányszor hány tragédia született abból, hogy egy elmélet csak úgy, magától értetődő természetességgel belefulladt a saját gyakorlatába.
„Amíg kultúránkhoz hűek maradunk, önmagunkhoz vagyunk hűek.” (Szerb Antal: Magyar irodalomtörténet. Magvető Könyvkiadó, 11. o.)

Hogy e vérzivataros időkben az irodalom, az irodalmi publikáció miképpen információ és miképpen kommunikáció, alapvetően nem fontos, jóllehet sokan sokszor mondtak, mondanak s fognak mondani jót vagy semmit; itt és most elegendő, hogy a kevesebb több, vagyis az irodalom: vakáció.
Mármint minden szinten az.
Csak ki kell próbálni, mint a pudingot.
Jó alkalom a próbálásra, amikor Jorge Luis Borges híres könyvtárában bolyongva elmormoljuk lépéseink ritmusára Vörösmarty Mihály − „Ő nekünk az ünnep.” (Kosztolányi Dezső: Lenni vagy nem lenni. Kairosz Kiadó, 151. o.) − Gondolatok a könyvtárban című versét:

Hová lépsz most, gondold meg, oh tudós,
Az emberiségnek elhányt rongyain
Komor betűkkel, mint a téli éj,
Leírva áll a rettentő tanulság:
„Hogy míg nyomorra milliók születnek,
Néhány ezernek jutna üdv a földön,
Ha istenésszel, angyal érzelemmel
Használni tudnák éltök napjait.”
Miért e lom? hogy mint juh a gyepen
Legeljünk rajta? s léha tudománytól
Zabáltan elhenyéljük a napot?
Az isten napját! nemzet életét!
Miért e lom? szagáról ismerem meg
Az állatember minden bűneit.
Erény van írva e lapon; de egykor
Zsivány ruhája volt. S amott?
Az ártatlanság boldog napjai
Egy eltépett szűz gyönge öltönyén,
Vagy egy dühös bujának pongyoláján.
És itt a törvény − véres lázadók,
Hamis birák és zsarnokok mezéből
Fehérre mosdott könyvnek lapjain.
Emitt a gépek s számok titkai!
De akik a ruhát elszaggaták
Hogy majd belőle csínos könyv legyen,
Számon kivül maradtak: Ixion
Bőszült vihartól űzött kerekén
Örvény nyomorban, vég nélkül kerengők.
Az őrült ágyán bölcs fej álmodik;
A csillagászat egy vak koldus asszony
Condráin méri a világokat:
Világ és vakság egy hitvány lapon!
Könyv lett a rabnép s gyávák köntöséből
S most a szabadság és a hősi kor
Beszéli benne nagy történetét.
Hűség, barátság aljas hitszegők
Gunyáiból készült lapon regél.
Irtózatos hazudság mindenütt!
Az írt betűket a sápadt levél
Halotti képe kárhoztatja el.
Országok rongya! könyvtár a neved,
De hát hol a könyv mely célhoz vezet?
Hol a nagyobb rész boldogsága? − Ment-e
A könyvek által a világ elébb?
Ment, hogy minél dicsőbbek népei,
Salakjok annál borzasztóbb legyen,
S a rongyos ember bőszült kebele
Dögvészt sohajtson a hír nemzetére.
De hát ledöntsük, amit ezredek
Ész napvilága mellett dolgozának?
A bölcsek és a költők műveit,
S mit a tapasztalás arany
Bányáiból kifejtett az idő?
Hány fényes lélek tépte el magát,
Virrasztott a sziv égő romja mellett,
Hogy tévedt, sujtott embertársinak
Irányt adjon s erőt, vigasztalást.
Az el nemn ismert érdem hősei,
Kiket − midőn már elhunytak s midőn
Ingyen tehette − csúfos háladattal
Kezdett imádni a galád világ,
Népboldogító eszmék vértanúi,
Ők mind e többi rongykereskedővel,
Ez únt fejek − s e megkorhadt szivekkel,
Rosz szenvedélyek oktatóival
Ők mind együtt − a jók a rosz miatt −
Egy máglya üszkén elhamvadjanak?
Oh nem, nem! amit mondtam, fájdalom volt,
Hogy annyi elszánt lelkek fáradalma,
Oly fényes elmék a sár fiait
A sűlyedéstől meg nem mentheték!
Hogy még alig bír a föld egy zugot,
Egy kis virányt a puszta homokon
Hol legkelendőbb név az emberé,
Hol a teremtés ősi jogai
E névhez «ember!» advák örökűl −
Kivéve aki feketén született,
Mert azt baromnak tartják e dicsők
S az isten képét szíjjal ostorozzák.
És mégis − mégis fáradozni kell.
Egy újabb szellem kezd felküzdeni,
Egy új irány tör át a lelkeken:
A nyers fajokba tisztább érzeményt
S gyümölcsözőbb eszméket oltani,
Hogy végre egymást szívben átkarolják,
S uralkodjék igazság, szeretet.
Hogy a legalsó pór is kunyhajában
Mondhassa bizton: nem vagyok magam!
Testvérim vannak, számos milliók;
Én védem őket, ők megvédnek engem.
Nem félek tőled, sors, bármit akarsz.
Ez az, miért csüggedni nem szabad.
Rakjuk le, hangyaszorgalommal, amit
Agyunk az ihlett órákban teremt.
S ha összehordtunk minden kis követ,
Építsük egy újabb kor Bábelét,
Míg oly magas lesz, mint a csillagok.
S ha majd benéztünk a menny ajtaján,
Kihallhatók az angyalok zenéjét,
És földi vérünk minden csepjei
Magas gyönyörnek lángjától hevültek,
Menjünk szét mint a régi nemzetek,
És kezdjünk újra tűrni és tanulni.
Ez hát a sors és nincs vég semmiben?
Nincs és nem is lesz, míg a föld ki nem hal
S meg nem kövűlnek élő fiai.
Mi dolgunk a világon? küzdeni,
És tápot adni lelki vágyainknak.
Ember vagyunk, a föld s az ég fia.
Lelkünk a szárny, mely ég felé viszen,
S mi ahelyett, hogy törnénk fölfelé,
Unatkozzunk s hitvány madár gyanánt
Posvány iszapját szopva éldegéljünk?
Mi dolgunk a világon? küzdeni
Erőnk szerint a legnemesbekért.
Előttünk egy nemzetnek sorsa áll.
Ha azt kivíttuk a mély sülyedésből
S a szellemharcok tiszta sugaránál
Olyan magasra tettük, mint lehet,
Mondhatjuk, térvén őseink porához:
Köszönjük élet! áldomásidat,
Ez jó mulatság, férfi munka volt!

(Vörösmarty Mihály összes költeményei. Osiris Kiadó, Budapest, 2000, 454−457. o.)