Csongor Andrea
1968-ban született. „Első irodalmi megjelenése stílusosan az Első hangon c. antológiában vált valóra. Ezután hosszú hallgatás következett, házasság, családalapítás, négy gyermek születése, és az ELTE magyar szak elvégzése foglalt le minden szabad vegyértéket. 2014 az újra indulás éve volt. Először a Liget online irodalmi lap közölte néhány versét, majd az Irodalmi Ház novellás és verses antológiáiban bukkant fel egy-egy alkotással. 2014 óta három regénye jelent meg, Istennel hagylak benneteket, Valéria miatt, és Mozaik címeken. Ige, kötő című saját verskötete most áll kiadás alatt. Folyamatos szerzője a Liget, és a Litera-Túra folyóiratoknak, verset, novellát, mesét és esszét is ír. 2020-ban az Örkény Színház gondozási válságról szóló Kiváló dolgozók című produkciójának egyik civil szereplője lett. Jelenleg a Vakok és Gyengénlátók Szövetségének Távszem nevű programjában dolgozik, távoli segítőként, önkéntes lelkisegélyszolgálatos, és a Családinet.hu egyik újságírója. Vegyesházasságban él, talán ezért is választ prózában és lírában is gyakran roma/cigány témát. Mint az Első hangon antológiában is, szívesen kísérletezik új formákkal, melyek a mondanivaló szolgálatában állnak. Kötődik a női témákhoz, vállaltan női író, Liget-es szerkesztője szerint csongoros.”SPN könyvek ajánló
Csongor Andrea
Zárójelek
Maradj zárójeleken belül
nem mondhatod
(egyetlenem)
Ne áradj, ne hűsíts, ne önts ki
nem mondhatod
(egyetlenem)
Ne láttasd magad, légy ellenemre
nem mondhatod
(egyetlenem)
Az idő üresen csak engem őröl
nem mondhatod
(egyetlenem)
Ne törődj, ne moccanj, ne lélegezz
nem mondhatod
(egyetlenem)
(Zárójelben maradj, múlódj el)
nem mondhatom
egyetlenem.
Tercelés
Körülöttünk zeng a teremtés
hozzám tartozik egy teremtés
Míg érik szemem sarkában a szarkaláb
míg virul a mezőn a szarkaláb
Míg az utolsó harcunk is felszáll
míg megfő ebédre egy tál felsál
Vagyunk egymás számára szélárnyék
járjon körülöttünk szél, árnyék.
Neked, szánom
Nyolc óra alvás simítja homlokom,
százhetven gramm szénhidrátot eszem,
belső szerveim hálában átmosom,
fülemen átszűrök néhány bagatellt.
Hajamat lágy hullámban hordom,
sarkamra sarokpuhítót kenek,
kávé frissít, esti futás oldoz,
szemem a tájon gyönyörködtetem.
Feszített víztükrű béke. Önhatalom.
Hát elértem. Makulátlan vagyok.
Bőröm fal, vérem oldott oltalom.
Kitöltök odabenn minden hézagot.
Szerelmünk a nyűgös bonyodalom.
Feladat vagy. És szét kell hullanom.
Merítkezés
és ketten.
vagyunk sötétbarnán
ölelkező szemeinkben
Áradó lustabarna örömben,
pupilládba szorul a tágas pillanat!
Vele mozdul a világ, vele mozdulok én is —
fekete cseppje fickándoz: összeszűkül, kitágul újra!
Megmerülök. Bársonybarna tükörtó közepén a mélység
Medrünkben lágyan fürdőzik a meztelen, parttalan meleg.
lassan készül, fészkelődik, hangolódik rám, színesül a csend. Csönd.
Vásznamon még halvány, világosbarna lehunyt arcod. Szivárványhártyádban
