Halász Margit
Vámospércsen született 1964-ben. Jelenleg egy budapesti általános iskola magyartanára. Élete első tíz esztendejét egy tanyán, Újléta-Ligeten töltötte. Tizenöt éve ír prózát. Kötetei: Isten tehenei (FAOSZ, 1993), Forgószél (JAK-Kijárat, 1998), Csillagkerti szonáta (Jelenkor, 2000), Méz és szurok (Noran, 2005), Éneklő folyó (Irodalmi Jelen, 2007). A 2008-as könyvhétre jelenik meg Bergengóc balladák című kötete az AB OVO gondozásában. 1998-ban az Élet és Irodalom novellapályázatának 2., a JAK irodalmi paródiapályázatának 1. díjasa. 2002-ben a Kisfilmíró pályázat 1. díját, 2007-ben az Irodalmi Jelen regénypályázatának különdíját nyerte el. Balladáit több nyelvre lefordították, a Márió, a varázsló című novellájából írt nagyjátékfilmjét az idei szemlén mutatták be.SPN könyvek ajánló
Halász Margit
Káprázat
Ez nem tücsökzene, ebben van magasság és mélység, hosszúság és szélesség, mondta nagybátyám. Még azt is hozzátette, hogy a szél meg a nap játéka az egész élet. Mi, gyerekek nem értettük. Azt tudtuk csak, hogy ha ez a dübörgős zene megy a rádióban, nem lehet hozzá szólni. Ilyenkor csak ült az eperfa alatt, egyik lábát felhúzta, a cipője talpa a kopott fonott karszék peremén egyensúlyozott. Két kezével átkulcsolta a felhúzott lábát, és bámulta az édesalma fát.
Ősz volt, koraősz, a legyekre hűvös árnyék vetült, egyre csak másztak volna a fény felé, de mindig legyőzte őket az árnyék. Nincs kezdet, és nincs vég, folytatta a nagybátyám, csak úgy magának motyorékolva. Illetve, most hogy írom, most jövök rá, hogy a macskának mondta, aki a lába körül sündörgőzött. A macska egyetértőleg oldalra biccentette a fejét, és tudálékosan bámult rá. Hozzá volt szokva a zenéhez és a motyorékoláshoz. Azért, ha majd úgy gondolod, nyugodtan elmehetsz egér után, nehogy már én fogjam az egereket, kispajtás, szólt oda nagybátyám.
Mi, gyerekek ültünk az almafa alatt, és vártuk, mikor puffan a homokba egy édesalma. Mert régi volt a fa, ósdi, a törzse szinte fekete, és sebhelyes forradásaiból öregasszony taknya szivárgott. Így hívtuk a mézgát egymás között. Volt egy csontszáraz ága, azon mindig egy magányos vadgalamb ült. Gunyorosan bámulta a macskát, de az ügyet sem vetett rá. Elvarázsolta a zene, lefoglalta a sündörgőzés. Neki volt gazdája, a galambnak nem, bolond lett volna kötözködni egy csapzott, árva galambbal.
Egyszerre elhallgatott a zene, a galamb elszállt, a macska otrombán ásított. Olyan csúf volt, mintha döglődne. Alma viszont egyetlen egy sem akaródzott leesni. A hirtelenjött csendben megnyikordult a fonott karszék köszvényes lába, és lágy hangolásba kezdett egy tücsök. Mit tudsz, te, kis tücsök a világról, fújod a magadét, egyet hajtasz, mint a pereces, mondta a nagybátyám. Erre a tücsökszó elhallgatott. Mintha megsértődött volna az ablak alatt kornyikáló bohém kis jószág, nem szólalt meg többet. Átköltözött talán másik telekre? Más házhoz? Más ablak alá? Nem tudni.
A dübörgő zene azonban minden szerda este maradt, szerdánként klasszikusok mentek a Kossuthon. A Sokol rádión a két nagy laposelem beleremegett a gyönyörű szimfóniába. Nagybátyám állatai és növényei ilyenkor éheztek és szomjúhoztak, ő pedig, mintha a semmihez imádkozna, lehajtotta a fejét. Hosszú perceken át ült így, csukott szemmel. Csak akkor rezzent fel és ment a dolgára, amikor az első édesalma tompa puffanással belefúrta sárga arcát a homokba.
