A triptichon általános jelentése: három részre tagolt mű, többségében szárnyasoltárok megnevezése. Az időjelzővel ellátva valószínűsíthetjük, hogy ebben az esetben a művész, az életmű három korszakára utal. Jelen kiállításon Stark István elmúlt negyven évben készült műveinek válogatását tekinthetjük meg, a képzőművészet szinte minden műfaját felvonultatva, látunk festményeket, grafikákat, fotókat, videókat, tájművészetet, annak dokumentációját stb.
A taxonómia, a rendszerezés mindenképp az egyik legfontosabb feladata egy életmű- kiállításnak, és a triptichon, a hármas tagolás mutatja az irányt, tehát hogy három fő részre, korszakra oszthatjuk a kiállításon felvonultatott műveket. Az első korszak a nyolcvanas-kilencvenes évekre esik, a klasszikus műfajok és témák jellemzőek, festett portrékat, önarcképeket, vegyestechnikával létrehozott aktképeket láthatunk. A második korszak a kilencvenes és a nullás évek elsősorban a rezgésekkel, hullámokkal, fényvisszaverődésekkel foglalkozik, a harmadik korszak fő témája a szív, konkrétan és metaforaként is: hogy tulajdonképpen mit is jelent az, hogy valami létezik? Természetesen vannak olyan művek is, amik besorolhatatlanok, például a királyok trónszéke, Stark István kísérletező, hiperaktív művészetének köszönhetően ez törvényszerű.
1983 és 95 között Stark István elsősorban portrékat és aktképeket készít, tehát viszonylag hagyományos, a főiskolai éveknek megfelelő témákat jár körül. Önarcképeinek többségén tekintetét mereven a nézőre irányítja, a kubistákra, vagy inkább Cézanne geometriai formákra bontott képalkotó módszerét követi, a fauvizmus és az expresszionizmus merész, kontrasztos színhasználatával. Találunk olyan önarcképet is, ahol nem a nézőre, hanem a távolba néz a festő, viszont minden önarcképe koránál idősebbnek mutatja a művészt. Aktkollázsait nem a naturalista szemléletmód, hanem az esztétikai kísérletezés jellemzi, ez nem véletlen: 1987-89 között, a rendszerváltás időszakában készültek, egy olyan korban, mikor minden képlékeny, ahogy egy képcíme is mondja: instabil volt és a nemzetközi transzavantgárd esztétizáló törekvései is kifejtették hatásukat, intuíció, képzelőerő és nagyfokú személyesség jellemző e művekre. A vegyestechnikával létrehozott aktok másik inspirácója Willem de Koonig és Francis Bacon expresszív festészete.
A kiállításon bemutatott második korszak témája a fény, a rezgések és a hullámok. Stark István a kilencvenes években elhagyja a figurális ábrázolást és a minimal art és opart sajátosan értelmezett irányába mozdul, ahol a fénynek és az apró mozgásoknak lesz központi szerepe. Korszakunkban a fény és a hullám a fizikának is központi témája, a kvantumfizika egyik legfontosabb tétele a hullám-részecske kettősség, bizonyos kísérleti körülmények között az elektronok részecskeszerű, mások között hullámszerű viselkedést tanúsítanak. A hullámok mindenhol ott vannak a természetben, vizekben, levegőben. A hullámfestmények fehér alapozást kaptak üveggyöngy hozzáadásával — ezt használják az utak felfestéseinél is — így az alapozás a fehérnél is fehérebb lett, és visszaverte a fényt. Ezek a képek kilépnek a kép fizikai teréből megszüntetve a képi tér és a néző terének kettősségét. A kép határa, annak tágítása, a határokon belüli határtalanság problémája a barokk óta foglalkoztatja a festészetet. Korunk felismerése, hogy minden rezeg, minden hullám, nincs kompozíció, Stark ezen festményeinek a témája, szellemtörténeti folyamatok térbeni ábrázolása és képi megjelenítése, a képzőművészet a tértudat történeti szintmérője.
A harmadik korszak szívképei között találunk grafikákat és elektrográfiákat is, Stark István a Magyar Elektrográfiai Társaság egyik alapítója. A szívképek egy életrajzi fordulathoz, Stark szívműtétjéhez köthetők, ami után teljesen megváltozott a világhoz való hozzáállása. A halál érintése megváltoztatja az embert, a mindennapi élet banalitásán túl a transzcendenshez, a metafizikához közeledik, a kívülállók tisztánlátása jellemzi. Az Érfestés aprólékosan megrajzolt monotípia-sorozat, melyben kezd visszatérni a figurális ábrázolás felé, e grafikák az absztrakt és a figurális határmezsgyéjén mozognak. Csontvázakat, fejeket, testrészeket, és elsősorban szíveket érhálók rendszerével körülvéve láthatunk, de mégis a lírai absztrakciót, pl. Wolfgang Schulze képeit juttatják eszembe.
Az elektrográfia kifejezés minden elektromos eszközzel készült képzőművészeti alkotást magában foglal, az ezredfordulóra megerősödött a számítógép alkalmazásával készült művek szerepe, Stark István már 1997 óta készít elektrográfiákat. Ezek a képek is többségükben szíveket és ereket ábrázolnak, miként az Átjáró című nagyméretű festmény is, melyen egy aortát látunk, melyből fény jön, utalva a túlélésre, ugyanakkor e fényeket, hideg színeket, az átjárót a szívmegállás pillanatában érzékelte.
Mantrázás szerű képismétlések tanúi vagyunk, a mániás ismétlés a transzcendencia állapota. Az ismétlés önmagunk és a világ megismerésének, megértésének legfontosabb eszköze is, maga a művészet egy ismétlés, a műalkotás nem alacsonyabb rendű utánzás, hanem a legmagasabb rendű ismétlés, a művészetben megjelenik minden dolog alapvető létmódja, az ismételtség.
Tájművészeti alkotások rendszeresen előfordulnak Stark művészetében, ezek közé tartozik A királyok széke című, melyről fotódokumentációt láthatunk a kiállításon. Henry Moore királya és királynője sokkal méltóbb ülőhelyet kaphatna e monumentális trónokkal, mint az eredeti kis padjukkal, de Dave Gahan, a Depeche Mode énekese kishercegként Anton Corbijn videoklippjében, az Enjoy the Silence-ben is lecserélhetné hordozható székét e fenséges trónra. Stark több művénél is tetten érhető az a jelenség, hogy párbeszédbe hozható más művekkel, nem csak formailag, hanem gondolatilag.
A kiállításon négy videóinstallációt látunk, a Transzcendentális ultrahang című videón magát a művészt, Stark Istvánt láthatjuk valamiféle agyagszerű anyagban, vízzel körülvéve, magzati pózban, elkeseredetten, bezárva és kiutat keresve a létezés válságából. A háromszög és a hullámzás most is jelen van, a művész a kezével próbálja kitapintani a menekülés lehetőségeit, miközben Martin Heidegger Lét és idő című művéből hallunk részleteket a jelenvaló létről, szorongásról és félelemről. A szorongás nem e világban létezik, nincs rendeltetése, a félelemtől eltérően nincs tárgya, a szorongás nem tudja, hogy mi az amitől szorong. A szorongásban a semmi, a világon belüli semmi és sehol nyilvánul meg, a világ jelentésnélkülisége és jelentéktelensége. Bill Viola Messenger című videoinstallációja jutott eszembe Stark ezen művéről, ahol egy meztelen férfit látunk, aki lassan emelkedik ki az örvénylő vízből. A felszínre érve kinyitja a szemét és mély lélegzetet vesz, mely szinte kiáltássá fokozódik, majd a folyamatot újrakezdi, és visszasüllyed a mélybe. Bill Viola műve sokkal optimistább mint Starké, Viola a létezés folytonosságát és ciklikusságát emeli ki, míg Stark a létezés végességét és reménytelenségét.
Stark István videómunkáiban általában a természeti elemek, víz, fény, hullámok változásait figyeli valamilyen mesterséges struktúrába helyezve, például egy háromszögben, mely Stark számára a reneszánszban megismert tökéletes és egyben stabil kompozíciót jelenti. Érdekes, és az előbb elmondottaknak némiképp ellentmond, hogy a természeti elemek változásait, mozgását, rezgését, hullámzását figyelve apró csodákat, az életet keresi, sokszor az erotika, a szexualitás jambikus ritmusa, lüktetése, tehát az élet eredete köszön vissza.
Le temps detruit tout azaz az idő mindent elpusztít. FeLugossy László írja Stark Istvánról szóló írásában, hogy talán az időn kívül lenne a valódibb. Igen, viszont ezért van számunkra a művészet, hogy legyőzze a halált, és hogy segítse a mulandóság gondolatának elviselését.

Elhangzott a Herman Ottó Múzeum — Miskolci Galériában, 2021. július 9-én