Hová is tettem… Itt volt két héttel ezelőtt, melyikőtök…? Biztos valamelyik gyerek pakolta el. Mici, te voltál? Komolyan mondom, megharagszom. Hát ide tettem le az „Első hangon”-t… Tudod, azt a barna kis kötetet keresem, a fiatal költők antológiája, 1992-ből. Hogyhogy minek?! Hát keresem és kész, jó okom van rá, mit magyarázkodjak ezen? Letettem ide az asztalra valamikor pár hete, lehet, hogy egy hónapja. Akkor mit tudom én, mikor, karácsonykor, hát aztán. Letettem ide, és most nincs itt, ez a lényeg. Nem vagyok ideges! Csak nehezen viselem, ha… Jó, jó.
Nem, nem azok között a papírok között van, mondom, hogy ez egy kötet. De hányszor mondjam, hogy ez nem az! Ezek, nézd meg, a tanulmánykötet nyomtatott cikkei, hát csak látod rajta, hogy lábjegyzetelt szöveg, az meg nem hasonlít a versre.
Jó, persze, a posztmodernben akár az is lehetne, nyertél egy hangszórót, de most ne vitatkozz velem, kérlek szépen. Pláne nem ilyen műfaji izékről. Tudom, Szívem, hogy te vagy az irodalmár, de a fene egye már meg, hogy a dolgaimat nem lehet békén hagyni… Jó, jó, hát nem is veszekszem, csak morgok. Tudod, ebben jelentek meg az első verseim… Igen, azért „Első hangon” a címe. Azt kellene… nem, nem adtam a kicsinek még reggelit, bocs, keresem a… Jó, akkor adok, de akkor te segítesz Micinek a tortakészítésben. Én úgyis csak útban lennék neki. Most az egyszer takarítson össze majd maga után! Nem igaz, nem undokoskodom, hanem egy verset kellene megírnom újra és nem tudok koncentrálni, ha ennyire akadályoztok.
Nem, nem akadályoztok, kisfiam, dehogyis. Papa szeret, csak volna valami fontos dolga. Hidegen kéred? Várj, akkor egy picit megmelegítem. Most jó? Gyere, igyad meg itt mellettem.
Nézzük tehát a dolgot gyakorlatiasan. Ha nem kerül elő, akkor emlékezetből… Na hogy is…? „Szerényen, mint kismellű nők blúzán a kivágás…” Valaki vegye már fel a telefont, könyörgöm! Így képtelenség dolgozni! Nem, Szívem, nem kiabálok, csak hangosan szóltam, hogy meghallja valaki.
„…blúzán a kivágás, megjelent és…” Mindjárt! Mondom, hogy mindjárt! Nem, nincs nálam a számla. Biztos ott van, ahol a verseskötet…
Jó, hát ha nincs meg, nincs meg. Eddig emlékszem rá. Sajnálom. Most hogy mondjam meg Tibornak? Nem, kisfiam, nem Nagypapának. Ő is Tibor, de… Nem, Tatának sem, nem ez nem olyan dolog. Kakaód elfogyott? Akkor vidd ki a bögrédet a konyhába. Hopp! Keressünk rá a számítógépben, hátha ott.. verseim… igen… jééé! Ez mi?! Ezt én írtam volna? Hú. Nem is emlékszem…
Jó, hogy ez csak egy átirat, de ezt mégis olyannak érzem, ami… Nem felejtettem el, tízkor indulunk, de most hadd fejezzem be, kérlek…
„Welcome Summer”, igen, valami rémlik. Édes Istenem, ennyire nem tudtam még, mit akarok elmondani… hát ennél ez az Arany János helyett átírt vers mégis sokkal… well, így jár az, aki nem költő. De néha olyan jó annak érezni magadat, pár ihletett percig. Azért ez a „délután van és csönd, akár a fában két évgyűrű közt”, ez egészen jó volt. Hiába, harminc év után már másként, egészen másként látod magad. Megyek már, Cirmikém, megyek. Csak előbb még ezt idemásolom és elküldöm.
Posztmodern kor… utánérzések kora. Erre vagyok képes. Megyek már, megyek. Csak még egy dátum: 1870. november 5. Ezt az emailt még elküldöm Petőfi Pistának és Tibornak, aztán indulok én is.


Petőfi Zolinak

Zoli te!
Hallod-e?
Jer ide!
Jer, ha mondom, kis porontyom,
s ülj meg itten
a kezemben,
de ne moccanj,mert különben
meg talállak írni…
Így ni!
Ugye fáj?
Hát ne kiabálj.
Szájadat betedd, és nyisd ki szívedet.
Nyisd ki ezt a kis kaput
s majd meglátod hogy mi fut
ki belőle: édesapád vére…
Apád vére, pulzusa,
szaladj bele Zoliba!

Volt egy ember, kis bajúszos.
Mit csinált? Ment Ispánkúthoz.
De nem volt kard a kezébe,
kapta magát, pennát véve.
És vajon minek
merítette meg
A lúd tollát?
Tán az oláht
kéne megcsúfolnia?
Vagy a rácot?... nem biz a.
Tintás tollal a kezében
A mezőre ballag szépen,
ott megállt és körülnézett;
Ejnye vajon mit szemlélhet?
Tán a fényes regimentet?
Hisz azok már rég elmentek.
Avagy Fehéregyház tornyát?
Olyat többet sohasem lát…
Vagy tán azt a lengyelt,
Kit a magyar ember
Bem apónak hívna?
Arra sincsen gondja.
Mire van hát?
Ebugattát!
Már csak megmondom, mi végett
nézi át a mezőséget,
a tollát mért vonta ki?
Hazáját megvédeni.
Ninini!
Ott a muszka!
Hű, de furcsa!
Ott vágtat!
Pillanat,
lovat fordít,
szörnyen ordít.
No de emberünk se rest,
odafordul egyenest,
A ló felé
és feltépé
mellyén az inget,
s félmeztelen lett.
Az ulánus férge
egy darabig nézte,
hanem aztán csak leszúrta,
pikáját költőnkbe fúrta.
Az őrnagyot összeszedték,
összeszedték, hazavitték,
s mostan…
itt van…
Karjaimban,
mert e merev
kihűlt tetem
te vagy Zoli,
te bizony.