Turczi István, Mészáros Urbán Szabó Gábor, Vass Tibor, Nagy Zsuka, G. Szabó Sarolta, Szalai Zsolt, Bán-Horváth Veronika, Mechiat Zina, Mócsai Gergely kérdéseire a kötet szerzője válaszol


A szöveg Sütő Csaba András jönnek a házak című könyvének online bemutatója alapján készült.

Itt mondok köszönetet mindazoknak, akik az anyag elkészülését kérdéseikkel, szakértelmükkel segítették. Külön köszönet Krizsai Fruzsinának, akinek munkája nélkül a bemutató és a szerkesztett szöveg nem készülhetett volna el. (Sütő Csaba András)

Mészáros Urbán Szabó Gábor: Szia Csaba! Beszereztem a legújabb kötetedet, melynek a címe: jönnek a házak. jönnek a házak. Azt hiszem, hogy a fülszöveg egészen jól leírja, hogy mit várhat az olvasó ettől a kötettől, ezért az én kérdésem nem tartalmi lenne elsősorban, hanem az alcímre vonatkozik. Ugyanis ennek a kötetnek van egy alcíme, mégpedig az, hogy elő- és középtanulmányok. Mivel elfogadtam ezt a kérdéses kihívást, nagy örömmel, én arra lennék kíváncsi, hogy mit jelent ennek a kötetnek az esetében az elő- és középtanulmány-gyűjtemény, pontosan mi az, ahová tovább lehet lépni ezekből a versekből, ebből a tematikából, és hogy következtethetünk-e arra, hogy ennek lehet még folytatása, hiszen elő- és középtanulmányokként működő szövegek után könnyen lehet, hogy következni fog még egy fő szövegtest is.
Köszönöm a válaszodat.

Sütő Csaba András: Az elő- és középtanulmányok jelenlétét firtatod: teljes joggal. Egy kis filológiai munkát el kellett végezzek ennek felderítéséhez, mert engem is foglalkoztatni kezdett az, hogy vajon mikor vetemedtem én először arra, hogy a képzőművészet területéről elcsaklizzam ezt a kifejezést, és a kötetemhez meg a szövegeimhez transztextuális jelzőként illesszem. (Az idő elteltével egyre nehezebben döntöm el, hogy szöveg–mottó-kapcsolódásként paratextualitás vagy műfajjelölőként architextualitás.)
A kutatásnak az lett a végeredménye, hogy megtaláltam kéziratban a 2012-re datálható AURA című kötetem címadó versét (a kötet 2013-ban hagyta el a nyomdát). Ennek címe akkor még Évszakaura volt, így egybeírva; úgy is, mint összetett szó, hogy évszak és aura, illetőleg birtokos szerkezetként, hogy valaki valamilyen módon egy évszaknak az ura, de ez végül is teljesen mindegy. Ennek az akkor még nem végleges címnek a markere volt az, hogy elő- és középtanulmány 2012, és akkor én úgy éreztem, hogy ez a szöveg még nincsen kész, alakult, formálódott is, kötetcímadó lett belőle.

Ugyanakkor, rákanyarodva a jönnek a házak verseire azt is gondolom, hogy főleg ezek a téglalap alakú prózaversek nem feltétlenül — mert nem reprezentálhatnak egy egészet — a teljes lekerekítettség, a lezártság mentén olvashatók és érthetőek meg. Az elő- és középtanulmányból fakadóan adja magát a kérdés, hogy valami nagyobb vagy monumentális dologra készülök. Ezt egyelőre megerősíteni nem szeretném, megcáfolni meg nem merem. Az biztos, hogy eposzt írni nem fogok. Viszont a kérdésed elindított egy olyan irányba, hogy a régebben a kimondottan ehhez a közeghez, ehhez a kötetborítón is látható Nagybácsa—Kicsbajcs—Nagybajcs—Szőgye—Vének sokszöghöz kapcsolódó versekkel mi történik, ha ezeket az elő- és középtanulmányokat összepakolom és megpróbálom bármilyen struktúra szerint elrendezni. Erről korai lenne még beszélni, de előbb-utóbb el fog következni ennek a lehetősége is, hogy ezt megvizsgáljam, megnézzem, a fejleményekről pedig értelem szerint értesíteni foglak.

Turczi István: Először is gratulálok az új könyved megjelenéséhez. Kezdjük azzal, hogy valamikor 2013-ban a Parnasszus Kiadónál megjelent AURA címmel egy szép versesköteted. (Itt van a kezemben egyébként.) Ezzel kapcsolatban szeretnék kérdezni, mégpedig azt, hogy megmaradt-e, és hogyha igen, mennyiben változott, tágult vagy szűkűlt az a karakteres tájember-egybelátó lírai beszédmód, az a jellegzetes világlátás, ami a 7, most már lassan 8 évvel ezelőtti könyvedet jellemezte és meghatározta.

(Sütő Csaba András: AURA. Tipp Cult Kft., Budapest, 2013. A borítót Szalai Zsolt fotóinak felhasználásával Kiss Viktória terve alapján Takács József készítette.)

Sütő Csaba András: Való igaz, 2013 tavaszán igen-igen nagy munkában voltunk. Abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy a Parnasszus folyóirat köré szerveződő Tipp Cult Kiadó P’Art könyvek sorozatában jelenhet meg verseskötetem. Ez lett aztán az általad is említett AURA, ahol már próbáltam, próbálgattam ennek a közegnek az ábrázolási lehetőségeit: kiterjesztéseit, határait. Lényeges különbség viszont az akkori és a mostani kötet között, hogy 2013-ban éppen nem voltam itthon. Ez a fajta elveszítettség, lebegés érezhető ezeken a szövegeken. Azóta az változott, hogy visszatértem; hazatértem, újra a Szigetközben létezhetek, és ez kimondhatatlanul jól esik nekem. Idősebb és tapasztaltabb is lettem nyolc évvel. Próbálom elmondani erről a vidékről, régióról, gondolkodásformáról, az itt élő embereknek a sajátos tapasztalatairól azt, amit a költészet eszközeivel el lehet. Időközben a szabadversek mellé beléptettem a prózaverseket is, néhány éve e kettőnek a különböző kombinációival kísérletezem. A nyelvet illetően is inkább próbálok egy szikárabb és akár közvetlenül is egy érthetőbb nyelvet kialakítani, annak érdekében, hogy minél sikeresebben tudjam ábrázolni és közvetíteni azt, amiről beszélni szeretnék.

Vass Tibor:

I.

2013-ban, a Parnasszusnál megjelent AURA című köteted szerkesztőjeként bizonyosodtam meg arról, hogy létezik olyan, hogy utcafrontérzékeny költészet, és annak a „mozgalomnak” Sütő Csaba András az alapító képviselője.
Az AURA egyik „kultikus” versében, a Mozaikban azt írod, „ott van minden, túl. ajtón, lépcsőn, kerítésen. / az utca túlján a mozaik” (AURA. Tipp Cult Kft., Budapest, 2013, 75—81., itt: 75.) Ezek a kezdősorok, és már itt fontos az „utca”. De nem innentől.
Korábban is megtapasztalhattam utcaiharcos-költészeted; 2009-ben, Tokajban (Tokaji Írótábor, augusztus 14.) kaptam tőled az Orpheusznál megjelent (disintegration című, Orpheusz Kiadó, Budapest, 2008) köteted; s még abban az évben, Hernádkakon, az 5. Spanyolnátha Kertfesztiválon (december 13.) fel is olvastál belőle. (Előttem a feledhetetlen mesterhármasok: Győr, városesszé, Spanyolnátha; haverok, buli, Fanta — Zsávolya, Szalai, hólapát.)
(S még korábbról, a 2006-os Szent és érthetetlenben; ahol /az utca még talán győri volt/: „orgonák nyílnak majd utcánkon tavasszal” [Felbujtom magam, hogy látva lássa(na)k..., Szent és érthetetlen, Orpheusz Kiadó, Budapest, 2006, 162—163., itt: 162.]; vagy: „már poros utcánk pokolbéli hídján / nyár fuldokló szavát se értettem” [Cantus restitutionis 7, Szent és érthetetlen, Orpheusz Kiadó, Budapest, 2006, 169—170., itt: 169.])

A 2008-as és a 2020-as kötet mind küllemében, mind bellemében rokon. Küllemileg mennyire direkt az „egyforma méret” üzenete? Bellemileg egy forma-e a közös méret? Egy közös méret a forma?


(Sütő Csaba András: Szent és érthetetlen. Orpheusz Kiadó, Budapest, 2006. A borítót Varga Katalin és Varga Judit tervezte.)


II.

Önéletrajzi ihletések, ez lesz a címe az idei, nyári Spanyolnátha műhelytábornak. Ezért is kérdezem, önéletrajzilag foglalkoztat-e téged a környezet, ahol élsz, s ha igen: (milyen) mélységig, élességig?

(Milyen fókuszpont, ha) Fókuszpont Nagybajcs?
Ahonnan kiköltőzöl az utcára, vagy ahonnan beköltőzöl a házadba, az önéletrajzilag befolyásol-e?

Ha a tág táj-környezet, a tágtáj-környezet ily szépen van jelen, az önéletrajzi-e az ihletésedben, ill. ihletetten önéletrajzi-e?

A születés Győrben, innen mondjuk, ha Hernádkakról nézem, honnan is nézném, ha éppen itt vagyok, magyartérképed népmesehelynevekben, népmese a helynevekben, népmesehely a nevekben, ha innen nézem a mélység élességét, akkor pl. olyanok, mondjuk, hogy Vének, Öttevények, Ásványrárók, Ikrények és Markotabödögék, ha onnan nézem az élesség mélységét, akkor pl. olyanok, mondjuk, hogy Komáromfüssök, Kolozsnémák, Zsemlékesek, Bögellők és Alistálok: ez a ’történelem’ gyökerezően, s termően-bőven benne a köteteidben.

Ha a közeledben vannak azok az utcák, amelyekről a kötetben beszélsz, van-e benne önéletrajz(i)?

Van-e egyáltalán ihlet? Ihleti?

Sütő Csaba András: Amit először kérdezel, a külső formáról és a belső tartalomról, igazából adja magát. Ha folytonosságában próbáljuk nézni ezt a dolgot, akkor az általad is aposztrofált 2008-as disintegration, valamint a 2019-es Nempróza, illetve a 2020-ban megjelent jönnek a házak tizedmilliméter eltérésekkel, de egyforma méretben jelent meg. Ennek pedig két oka is van. Részint a nagyobb, kellemesebb, elterpeszkedősebb szedéstükörben érzik jól magukat igazán ezek a szövegek, ott otthonosak. Elég sokat bajlódom általában a tipográfiával, a szövegek vizuális elrendezésével, és nagyon-nagyon szeretem a hosszú sorokat. Illetőleg most már évek óta rabul ejtett engem a téglalapos forma és prózaverseket írok, feszegetve ennek a kifejezésformának a határait. A válasz másik része pedig úgy szólna, hogy most már megjelent három ilyen könyvem, na és az ötödiknél egy csöndes jubileummal megpróbálom végleges anyagi romlásba taszítani a kiadót. Terveim szerint egy díszdobozos kiadásban mindez majd összecsúsztatható, összepakolható, egyszóval együtt birtokolható lesz.


(Sütő Csaba András: disintegration. Orpheusz Kiadó, Budapest, 2008. A borítót Varga Katalin tervezte. Sütő Csaba András: nempróza. Kalota Művészeti Alapítvány — Napkút Kiadó, Budapest, 2019. Borító: Vincze Judit. Sütő Csaba András: jönnek a házak. Napkút Kiadó, Budapest, 2020. Borító: Vincze Judit.)

A környezet, amiben élek, rendkívüli módon foglalkoztat. Szigetközi vagyok; az Alsó-Szigetközben élek, jelenleg Nagybajcson, előtte pedig 25 év nagybácsai tartózkodás volt részemre elrendelve, ezt követte aztán tíz év Győr megyei jogú városában, ahonnan aztán ide költöztünk. Az a környezet — konkrétan a folyók által ölelt és meghatározott környezet —, amiben én létezem, és amibe most tulajdonképpen sikerült visszaplántálódni, az mindennél jobban foglalkoztat. A folyó, a folyók, a folyóköziség, általában ez a közöttiség, illetőleg a közegből fakadó metamorfózisok lehetőségei mindennél erősebben megragadják a figyelmemet, mozgatják fantáziámat. Nem is igazából csak horizontális szempontból — jóllehet most már jó másfél évtizede néhány négyzetkilométernek a feltérképezésével, versbe transzponálásával foglalkozom —, de vertikálisan is: tehát ez a közeg, ez mélységig, tényleg az első szélfutamtól az utolsó szögig érdekel, foglalkoztat, inspirál. Tulajdonképpen lehetővé teszi, hogy az legyek, aki vagyok.

A nagybajcsi fókuszpont. Ez egy nagyon-nagyon érdekes dolog, hiszen ahogy említettem volt, én Nagybácsáról, a Mosoni-Duna mellől költöztem el ide, tízéves győri kitérővel a Nagy-Duna partjára. Nem vagyunk messze itt a hullámtértől, néhány száz méteres távolságra mindösszesen. Ugyanakkor ennek a közegnek a léptéke más. Elvileg nem kellene különbözzön: falu és falu, Duna és Duna, Mosoni vagy Öreg, mindegy kellene legyen; nem az. Amennyire én látom, a méretekből, tértávolságokból, hozott és szerzett kulturális, antropológiai tradíciókból azért elég nagy differenciák keletkeztek az idők folyamán. Nem itt születtem. Ebben a faluban tulajdonképpen a nem tudom hányadlagos szocializációm zajlik, immár családos állapotban, viszont a ház, amibe beköltöztünk, az rendkívüli módon meghatározza és inspirálja úgy a mindennapjainkat, mint az én költői gondolkodásomat.

Tulajdonképpen ez a ház, ez a felépítmény, ahol most is ülök tette lehetővé és indította el azt a gondolkodási folyamatot, ami elvezetett a 2020-ban megjelent jönnek a házak verseiig. Ez az egész szemléletmód; általában a költözés, a valahová megérkezés, ezek mind-mind rettenetesen erőteljesen befolyásoltak. Segítettek egyben feldolgozni az ezzel járó traumát, mert természetesen, minden ilyen nagyobb meg tartósabb helyváltoztatás traumatikus elemeket is tartalmaz.

Nagyon szép ez a kifejezés: tágtáji környezet. Természetesen nem csak a ház, hanem a folyópart, a hullámtér, az ártér, ennek az egész közegnek a flórája és faunája egyként foglalkoztat, illetőleg az, hogy egy ilyen felszíni forma — ami leegyszerűsítve: folyók által határolt sík terület —, az miként mozgatja meg az ember fantáziáját, miként válik mindez egy olyanfajta teremtő, szövegszervező erővé, ami aztán versekben csomópontosul, koncentrálódik. A helyzetből fakadóan rendkívül sok a deklaráltan vagy vállaltan, ámbár külön nem jelzett önéletrajzi vonatkozása azoknak a verseknek, amiket írok. Ez nyilván számomra fontos, a családom számára fontos, azok számára, akik pedig költészetként veszik ezt magukhoz, inkább az alanyiság tapasztalatán keresztül realizálódó szövegegyüttesként megérthető, továbbgondolható. Az önéletrajziságnak, az Önéletrajzi ichletéseknek, ahogy írod, mindig fontos szerepe van. Kérdezed, hogy van-e egyáltalán ihlet, hogy ihleti-e az embert ez a fajta meghatározottság. Én azt mondom, hogy nem is feltétlenül inspirálja, hanem lehetővé teszi azt, hogy adott esetben mindenről magasabb szinten, művészi formában megnyilatkozzunk. Két citátumot szeretnék még idehozni az önéletrajzisághoz, hiszen erről te is emlékezetes módon írtál. Itt van nálam az Esőnap című Vass Tibor-kötet, és bizonnyal nem tudsz te kevesebbet erről az egész dologról, mint én. Sőt, bizonyos vagyok benne, hogy tudásunk — noha számos ponton eltérő — ugyanabban a vertikális kiteljesedésben érdekelt.

Az Önéletrajzi ichletésekben ezt írod: „Ichlethez kell [...] Egy idejáró, / s egy innen hazajáró lélek, / kik elkísértetik magukat untalan, / a kapunál csókot adnak / s magukkal rántják a gyereket.” (Vass Tibor: Esőnap. Parnasszus Könyvek, Új vizeken IX., Budapest, 2003, 76—77., itt különösen: 76., egyébként 76—77.) A másik idézet pedig a Négy fal című szövegedből való, ezzel visszautalok a jönnek a házak relevanciájára, egyben egy Sütő Csaba András — Vass Tibor-keresztolvasat lehetőségét nyitva meg: „Szeretek itthon, a négy fal között. / Szeretek másik otthon, vidéken, négy fal között. / Itthon vagyok a vidéken, a falaim, négy falam / között. Van közöm, szeretek a négy falaimhoz.” (Vass Tibor: Esőnap. Parnasszus Könyvek, Új vizeken IX., Budapest, 2003, 152.) Harcostársi üdvözlet a falu másik végére.

Nagy Zsuka: Szép lett ez a kötet. Sok mélyszép verssel. Leíróversek, lokálversek, vidékversek, leltárversek, az emlékező jelen strófái, kameraversek. Sok minden eszembe jut. Egy szelíd, csendes, lassú közelítés az időre. „Csévél” — ezt a szót többször használod — Szóval, csévél benned a vers. Vagy az emlékezés életközépi retrospektív diái ezek? Mennyire tud neked társad lenni a vers az emlékek és érzelmek feldolgozásában? Honnan eredeztethető nálad a versírás? És mikor vált mesterséggé?
Ilyen finoman leírni egy természetközeli gyerekkort fiúversekben ritkán olvasni. Leginkább a prózákban elrejtve és megírva van meg ez. De ez líra, a te lírád. Ami engem ringatott, megnyugtatott és visszarepített a gyerekkoromba és ott voltam a tiedben is. Megismertem kicsit az apád, a nagyapád, a tárgyaidat, a legapróbb tereidet, a hobbijaidat, a hiányaidat...
Nagyon közel jönnek a versek. Mégsem tolakvóak, hanem nagyon is finomak, mégis karakteresek. Atmoszférát tudnak teremteni. Hitelesek. Olyan szép földiversek, emberversek.
Szerinted min múlik az, hogy egy vers, egy írás hiteles? Mit javítanak és rontanak a tények, a valóság, a vallomás, az érzelmi közelítés, a fantázia a fikció? Hol vannak a határok? Ha vannak…
jönnek a házak, amik nem költői képek, innen ugyanoda — megyünk. A szimultán valóságban, vagy miben is, ott van a múlt és a jelen, összeölelkeznek, megbékélnek a hiányokkal, a szanált házakkal, az eltűnt megállókkal, az átrendezett terekkel.
Az idő nálad, mint a házak, referencia? Van-e valami, ami állandó tud lenni? Vagy minden átmeneti? Mit gondolsz erről?
Nagyon széppé tetted magad ezzel a kötettel bennem. Köszönöm.

Sütő Csaba András: Örülök, hogy tetszett, amit olvastál és valamit sikerült hozzátenni a te életedhez is ezekkel a versekkel. Pontosan ez volt a cél. Nagyon sok mindent kérdeztél, az első a csévélés. Valamilyen módon láthatóvá kell tenni az emlékezetet, és a csévélés vagy feltekerés számomra expresszívnek tűnt és nagyon-nagyon kifejezőnek. Természetesen a vers vagy általában a költészet: emlékezés. Magától értetődő módon tartozik hozzá a múlt tanulmányozása. A múltban történt eseményeket mindig retrospektivitással (ráirányulással) vagy anamnézissel (felidézéssel) hozzuk közel. Én nagyon szerencsés helyzetben voltam, mert az a hely, amiről beszélni szerettem volna, itt van és adott; gyakorlatilag együtt tudok ezzel mozogni, ha úgy tetszik, együtt tudok ezzel lélegezni, de ez már megint veszélyesebb irányba vinné el a választ.

Verseket én tizenhat éves korom óta próbáltam írni. Egy darabig nem ment. Aztán viszont beállt egy változás, sikerült mindezt elfogadható, közölhető, sőt, aztán kötetbe rendezhető nívón is megvalósítani. Azt, hogy mesterséggé vált-e, nagyon nehéz megmondani. El szoktuk mondani a kötészetről, hogy a költészet: mesterség. Én szeretem azt gondolni, én szeretem azt hinni, és én így is érzem, hogy részemről ez egy életforma is. Egy szemléletmód permanens kiterjesztése, egy állandó figyelem, egy állandó feszültség, ami gyakorlatilag áthat és átlényegít mindent. Egy költő mindig figyel.

A hitelesség nagyon kényes kérdés. Nagyon sok energia volt abban, hogy ezeket a szövegeket egy olyan távolságba helyezzem el — a személyesség és a személytelenség két végpontja között — ami nem túl bántó, nem túl tolakodó. Egyszerre úgy személyes, hogy ott még másnak is marad, maradhat hely. Ezért van az, hogy az alakok csak részben kidolgozottak. Próbálja az ember felvenni ezt a távolságot. Kell, hogy érdekes legyen az, amiről írunk. Nyelvet kell hozzá találni, és az autentikus lírai megszólalás ilyeténképpen nagyon bonyolult és soktényezős dolog. Nem csak a vallomásnak, nem csak a sajátnak, nem csak a privátnak, nem csak a közösnek vagy a közösséginek, hanem akár a fikciónak, akár az imaginációnak is nagy szerep jutott ezeknek a szövegeknek a kialakításában. A határok teljesen elmosódottak nálam: keresem, és ha szerencsém van el is tudom találni azt a fajta távolságot, ahol én versíróként ott vagyok (mégiscsak én hozom létre az adott műalkotást), ugyanakkor próbál az ember teret biztosítani az olvasó, a befogadó számára is. Hagytam valamennyi teret ezekben a szövegekben.

Az állandóságról és a változásról. Nem gondolom, hogy bármi állandó vagy bármi örök lenne. Ezek a szövegek — minden rusztikusságuk, minden lekerekítettségük, minden epikus mozzanatuk ellenére — a folyamatos változóságban képzelhetők csak el, és ezek a rögzítések vagy rögzítéskísérletek is csak az emberi léptékkel mérhető és felfogható idő mentén realizálódnak. Elhanyagolhatóak vagyunk; rossz a tiszavirág, rossz az, hogy efemer jellegű. Mi azokból a távolságokból, amelyekkel mondjuk már akár a bolygó, akár az univerzum, akár a földtörténet rendelkezik, teljesen elhanyagolhatóak, jelentéktelenek vagyunk. Nem vagyunk hajlandóak tudomást venni erről, vagy hajlamosak vagyunk megfeledkezni erről. Időnként azért emlékeztetnek bennünket.

Minden átmeneti-e. Nem feltétlenül. A természetes és mesterséges, jelesül, ebben az esetben az ember és a ház viszonylatában az ember egy dinamikusabb, a ház egy statikusabb forma. Ezt igen fontosnak tartom, mert egész egyszerűen ez fontos; abból a szempontból, hogy rálássunk tulajdonképpen akár a házra, akár az emberi életre. Az egyiknek a bizonytalan idejű kiterjesztésére és aztán a másik nemkülönben bizonytalan idejű kiterjesztésére is, mert nem tudhatjuk, hogy meddig, nem tudhatjuk, hogy hogyan, de erősen változik vagy változó a dolog. Az biztos, hogy az egyiket mozgalmasabbnak, mozgékonyabbnak, a másikat statikusabbnak, lassabbnak értelmezem.

G. Szabó Sarolta: A kötetben házak, szobák, különböző jól meghatározott terek jönnek-mennek. Személyes és kollektív terek is megjelennek: sokszor konkrét városok, korszakok, dátumok szerepelnek a versekben. Mintha a huszadik század történelme vonulna végig a köteten. Mennyire fontos a térbe és időbe ágyazottság a kötet felépítésében? A történelem valódi szereplő, vagy csak díszlet, kellék a versekben?

Sütő Csaba András: Történelemről és időről kérdezel a jönnek a házak kapcsán. T. S. Eliot írja a Hamvazószerdában: „Mert tudom az idő mindig idő / S a tér csak tér és mindig az / S ami létezik csak az időben létező / S csak a térben igaz.” (Vas István fordítása). Magamra nézve ezt kötelező érvényű, ha úgy tetszik, kategorikus imperatívusznak tartom. Éppen ezért igyekszem a kettőt párhuzamosan kidolgozni, és a versek nyersanyagát jól eldolgozni. Ami a teret illeti, az látszólag adott, ugyanakkor nagyon szeretem a történelemnek a mikroperspektivikus ábrázolásait. Tehát nem feltétlenül a nagy események és az utólagosan előállított nagy történelmi események mentén szerveződik a szöveg, hanem emellé belép az, hogy az egyes emberek hogyan, miként élhették át az adott eseményeket, amelyeket aztán döntően meghatározónak, szignifikánsnak találnak egy-egy korszakkal kapcsolatban. A huszadik század rendkívül érdekes és rendkívül izgalmas volt ezen a vidéken is. Ennek szövegbe emelt momentumai adják a verseknek az egyik fontos háttérbázisát. Ezek között a kulisszák között mozog aztán az a fajta felfokozott figyelem, amivel én ezt a közeget nézem, és éppen ebben a kötetben a házon keresztül próbálom meg ábrázolni mindezt, amit jelen esetben energiapontként vagy csomópontként értelmeztem. A személyes és a kollektív emlékezés kérdése szintén nagyon érdekes, mind a kettővel élnek a kötet versei, tehát akár a közös tudás, akár a személyes tapasztalatok egyként formálják ezeket a verseket. Ezeket szeretem vegyíteni, hiszen a kollektív tudás nehezen, talán egyre nehezebben, de mégiscsak hozzáférhető, és ha ehhez társul a személyesnek, a személyességnek, a személyes részvételnek a halmaza, akkor onnantól kezdve egy nagyon izgalmas, poétikai értelemben is nagyon izgalmas terep jön létre, és öröm ezzel a horizont-egybejátszatással dolgozni.

Szalai Zsolt: A kötet versei a nemprózáéhoz hasonlóan emlékekből és megfigyelésekből építkeznek, így rajzolva ki egy olyan poétikai teret, amelyben az én otthon lehet. Emlékekből, több évtizedes vagy évszázados tapasztalatokból tesznek jelenvalóvá valamit, amit mintha fenyegetne a címben jelzett jönnek a házak kifejezés.

A változás miképpen határozza meg ennek a lokális térnek a működését? Van ugyan egyfajta állandóság, de a jelenvalóvá tett, ábrázolt materiális világban vagy éppen a sokféleképpen megfigyelt természeti jelenségekben is mindig ott a mozgás. Akar-e a szöveg reflektálni arra, hogy miképpen lehet beszélni a mikrokörnyezetről, a táj, a természeti környezet átalakulásáról, vagy akár arról a témáról, amelyet mindközönségesen otthonnak, megteremtett békének tekintünk? Akar-e a lírai én reflektálni erre a William Carlos Williamstől sokat idézett két sorra:

„Ha mást nem tudsz idehozni,
a pofádat ne told ide.”
(Egy földdarab felszentelése, ford. Várady Szabolcs)

Sütő Csaba András: Köszönöm szépen a kérdést, kérdéseket, talán így pontosan, hiszen (nem meghazudtolva önmagad) rengeteg mindent felvetsz egyetlen kérdéshullámban. Emlékekből és megfigyelésekből épített poétikus térről beszélsz, amit minthogyha ebben az értelemben fenyegetne valami. Ez a jönnek a házak aspektusából értelem szerint a város, Győr városának a kiterjedésére vonatkoztatható. Egyértelmű: amit néhány évvel ezelőtt még elképzelhetetlennek tartottunk, az bekövetkezett. Rohamos léptékben fejlődnek a város különböző külső kerületei — az egész régiónak van egy ilyen vonzása vagy varázsa — és ilyen értelemben persze hogy jönnek a házak, de nem pusztán a házak jönnek, hanem jön itt ezzel azért más is. Emberek jönnek, kultúrák jönnek, szociokulturális keveredések jönnek létre: mindez érdekes, mindez, ha úgy tetszik, lebilincselően izgalmas. Viszont a változás — természetéből fakadóan — szül vagy szülhet félelmeket is.
Amit én ebből személyesen kiemelek, amit én ebből személyesen a szó jobb értelmében sérelmezek, hogy gyakorlatilag a szemem láttára gyalulják le annak a világnak a kulisszáit, amiben én a magam gyerekkorában otthonosan mozogtam, jól éreztem magam. Mindez jóvátehetetlenül átalakul. Az, hogy kénytelen szemtanúja, inkább passzív résztvevője vagyok egy ilyen folyamatnak, érthető módon a fájdalommal is erős relációt képez.



(Légifelvétel a Nagybácsa—Kicsbajcs—Nagybajcs—Szőgye—Vének sokszögről a Lechner Tudásközpont adattárából, 72 km², 0,5 m/px, 2008.)

Ez nem pusztán egy hely, nem pusztán a szülőhely, hanem akár a békés közegnek, akár az otthonnak a valós, érvényes, reálisan létező formája. A változás egyébként nem rajtam múlik, nem rajtunk múlik; nagyon soktényezős tünetegyüttes, ugyanakkor, ha személyesen, lírai módon viszonyulok ehhez, akkor én momentán így tudok hozzáállni.
A (mikro)perspektívákat (szociológiai, ökológiai) nézve, de akár a szervezettségét vagy az átgondoltságát tekintve sem biztos, hogy mindig a legjobb megoldások születnek. Ezzel kapcsolatban véletlenül sem azt akarom mondani, hogy miért pont az én gyerekkoromat bontják le, merthogy ez igazából huszadlagos, de már alakulnak, formálódnak azok a kérdések, amelyek majd a közelebbi jövőben realizálódnak a változás szempontrendszerében.

A William Carlos Williams-idézetre („If you can bring nothing to this place / but your carcass, keep out. [„Ha nem tudsz semmi mást hozni magaddal erre a helyre, / csak a tested, kívül tágasabb.” Itt saját fordítást használtam, a carcase/carcass volna a kulcsszó itt, ami egyszerre tetem, hulla, test, porhüvely, irha stb., SCSA.]) annyit tudok mondani, hogy ha tud egyebet hozni, ha nem tud egyebet hozni a bárhova is beköltöző, akkor is jön. Most így néz ki a helyzet itt, hogy ezt az új szituáltságot kellene nagyon sok ember együttműködésével kezelni. Hiszem, hogy menni is fog; félreértés ne essék, nekem nem az a bajom vagy a problémám, hogy most akkor jönnek a házak vagy nem jönnek a házak; persze hogy jönnek a házak, tetszik — nem tetszik, ez egy irreverzibilis folyamat. Jóllehet azért húznék én néhány vonalat, hogy akkor eddig és ne tovább. Ami engem ebből foglalkoztat, az egy másik Williams-idézetben tartózkodik, ami úgy szól, hogy „Az / egyik világ elvész, / s egy megsejtetlen másik / hív új tájakra, / és a (vesztett) fehérség sosem oly fehér mint a fehérség / emléke.” (A lejtő, ford. Kodolányi Gyula)
Az új benyomul a régi helyére: ez erősen motivál engem abban, hogy azt a régit, ami éppen átalakulóban van: részben felszámolódóban, részben eltűnőben, azt még ábrázoljam, annak még utánanyúljak, az újat meg fogadjam el. Nem lesz itt ennek más megoldása, attól tartok.

Bán-Horváth Veronika: 2004-ben az első köteted Szalai Zsolt kötetével közös könyvtestben jelent meg a FISZ-nél. Költői munkásságotok azóta is párhuzamba állítható, és nem csak a közös mesterek, olvasmányélmények, lapalapítás kapcsán. Pályakezdésetek óta földrajzilag sem távolodtatok el egymástól, hiszen mindketten kisalföldi falvakban éltek és alkottok. Ezeknek a településeknek az átalakuló világa és hagyományai, amik olykor már csak kifejezésekben, tárgyi környezetben, vagy az élővilágban mutatkoznak meg, mindkettőtöket foglalkoztatnak. Gondolom, az elmúlt 16 évben bőven volt alkalmatok hasonlóságokra fókuszáló beszélgetéseken részt venni.
A kezemben tartott a jönnek a házak című kötettel szinte egy időben jelent meg Zsoltnak a Gyökeres ház című könyve. Látszólag hasonló világokban mozgunk. Mégis, az az állításom, hogy a két könyv erősen különbözik egymástól, több szempontból is. Te hogy látod ezt?


Sütő Csaba András: Köszönöm a két könyv egymás mellé helyezését, egyben elhatárolását. Való igaz, most már tetemes annak az időnek a mennyisége, amelyet Szalai Zsolt barátommal, költő- és szerkesztőtársammal a magyar irodalom hullámterében eltöltünk. Első, közös ikerkötetünk (Sütő Csaba András: Spleen, Szalai Zsolt: A romantika posztulálása Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2004) is mutatott már egyébiránt szignifikáns különbségeket. Zsoltnál egy filozófiai érdeklődés, nálam pedig egy ezredfordulós panorámakörkép vonult ott fel.


(Sütő Csaba András: Spleen [versek] — Szalai Zsolt: A romantika posztulálása [versek és versfordítások]. Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2004). A borítón látható montázs Meixner Mihály fotóinak felhasználásával készült.)

Viszont az új kötetek (jönnek a házak; Gyökeres ház. Mindkettő Napkút Kiadó, Budapest, 2020) hiába mutatnak részleges címegyezést, inkább a különbözőségeik mentén értelmezendők. Én vagyok a szigetközi, Szalai Zsolt a tóközi ember. Nálam egy olyan retrospektivitás működik a versekben, hogy azokat a házakat, ahol éltem, felnőttem, azokat újra áteresztettem magamon; illetőleg az ezt közvetlenül körülvevő, behatároló különböző utcafrontokat, külső tereket kerestem fel és írtam újra a temporalitás, valamint a külső és belső dialektikus viszonylatában.

Szalai Zsoltnál egy rátalálás, felfedezés, otthonteremtés mozgatja a szövegeket, nálam egy visszaköltözés vagy hazatérés, ha úgy tetszik; nem pontosan úgy, mert végül Nagybácsára visszaköltöznöm nem lehetett, de annyi baj legyen.

A jönnek a házak borítóján egy légi felvétel látható a szülőhelyemről. Zsolt borítóján pedig egy háznak a részlete, pontosabban nem egy háznak, hanem több háznak az egymásra montírozásával alakult ki egy nagyon izgalmas és szép felület.


Sütő Csaba András: jönnek a házak. Napkút Kiadó, Budapest, 2020. Borító: Vincze Judit. Szalai Zsolt: Gyökeres ház. Napkút Kiadó, Budapest, 2020. Borító: Vincze Judit.)


A jönnek a házak borítója nagyjából azt a területet fedi, ami a felvétel elkészülése óta radikálisan megváltozott és átalakult. Itt cirka fél emberöltőről beszélünk, tehát a különbséget megképezvén, nálam alapvetően egy ilyen landscape-szerű végigmászkálás van; zoomolásokkal, beütésekkel, ráközelítésekkel, távolításokkal. Szalainál pedig egy ház felújítása, újraépítése, és az ebből fakadó otthonteremtésnek a folyamata bontakozik ki.

Nem beszélve arról, hogy a két kötet nyelve a hasonló tematikáról teljesen eltérő kódolással nyilatkozik meg. Ugyanúgy a szabadvers változatait látjuk mind a két szövegkorpuszban, de ahogy Szalai Zsolt agya forog, úgy nem forog az enyém, és vice versa. Házak, házak: jönnek a házak, Gyökeres ház. Két külön világ; két csodálatos mikrovilágnak a megjelenítése, és az azzal kapcsolatban elvégzett munkának és az eredményeknek a bemutatása. Zsoltnál ez azért a totalitás és a teljesség irányába mutat; tehát egy világot reprezentál. Én inkább egy világ hiányáról és a világoknak a változásáról, váltakozásáról beszélek: ebben a változóságban próbálom megragadni azt, ami e régiót gyakorlatilag évtizedek óta meghatározza.

A két kötet nagyon jó helyen van egymás mellett a könyvespolcon: egymás mellett kinyitva sem érdektelenek. Szalai Zsolt költészete számomra annyira egyértelmű, mint a folyó; én tudom, hogy hol van, tudom, hogy ott van, tudom, hogy oda tudok fordulni, ha akarok, ugyanakkor persze el is tudok tőle lépni. Felkereshető, aztán elhagyható, igen jól van így.

Mechiat Zina: A kötetben a házak valóban jönnek. A tárgyak aktívak, a táj él. Az ember megjelenik, de leginkább a táj vagy a múlt részeként. Megfigyelhető, passzív entitás, aminek a puszta jelenléte hat a világra: erodálja. A kötetet elolvasva az volt az érzésem, hogy az emberek valójában nem jönnek. Körülöttünk vannak, de nincs „mágikus” erejük, arcuk, identitásuk. Amik, és nem akik. Ugyanezt tapasztaltam az előző, nempróza című kötetetben is. Ha vannak is emberek, nem a klasszikus értelemben véve emberként, vagy akár alanyként, és végképp nem jönnek. Hogy látod: miért nem jönnek az emberek, és esetleg egy következő kötetben jönni fognak-e?


Sütő Csaba András: Eklatáns és pontos megfigyelés. Én ott kezdek igazán dolgozni, ahonnan az emberek kivonulnak. Ennek az egész költészetnek nagyon fontos eredője az, hogy én ott kezdek el látni és ott kezdek el gondolkodni, ahol az emberi figyelem visszavonul vagy visszaszorul. Kiirtva azért a szövegekből nincsenek, hiszen éppen ez adja meg az alkotás érdekességét, hogy azzal együtt, hogy csak jelzésértékkel jelennek meg, azzal, hogy csak a cselekedeteiknek nyomait detektálja a szövegek lírai énje, az egyrészt jól jelzi azt, hogy talán levonultak onnan, ahol nekik alapvetően azért dolguk volna. Észrevenni, hogy ahol élnek, az szép, csúnyácska, vagy korrigálandó. Egyáltalán; átélni, megérteni a létezésnek általam bejárt spektrumát, ami abból a dologból táplálkozik, hogy nincs másik hely; ahol élsz, azt illik azért belakni, illik azért megismerni, vagy talán nem hiábavaló. Ezért passzívak egyébként. Alapvetően passzívnak gondolom az embert, ebben a fajta dialektikában, ami természetes, mesterséges, vagy szimulakrikus létezésmódjukból fakad. Ennek következtében otthagynak olyan dolgokat, amik segítenének az ő személyes életükben, viszont egy ilyen figyelemmel rendelkező embernek ez lehetőség, hogy ezeket az odahagyott, akár tárgyakat, akár felépítményeket észrevegye, összeszedegesse és a folyamat végén visszautaljon arra, hogy mégiscsak mi voltunk és mi vagyunk azok, akik ezt az egészet létrehozzuk és működtetjük.

Az, hogy lehet-e az ember aktív, nem feltétlenül rajtam múlik. Az én költészetemben viszont vannak olyanfajta elképzeléseim és terveim a közelebbi jövőre vonatkozóan, hogy picikét megpróbálom aktivizálni az emberi jelenlétet magában a szövegben vagy szövegekben. Ez vagy nagyon jól sikerül majd vagy katasztrofálisan. Ettől függően megyek én majd tovább. Tehát a válasz az, hogy akkor is észre kell venni a dolgokat, amikor éppen ott hagyták vagy oda hagyták. Figyelmet érdemes fordítani arra, hogy mi az, amit meglátunk, mi az, amit észrevehetünk, mi az, amit sajnálatos módon elfelejtünk, elhagyunk, eltévesztünk. Abban vagyok érdekelt, hogy a mikrokörnyezet minden metamorfiukussága; részbeni vagy teljes pusztulása ellenére újra felépíthető, vagy akár morális értelemben újra átlényegíthető legyen. Morálisnak lenni egy amorális korban, tudom, veszélyes cselekedet. Ám ezekkel a versekkel próbálok érvelni egy olyan szemléletváltás lehetősége mellett, ami talán mások számára sem érdektelen.

Mócsai Gerely: Szeretettel üdvözlök mindenkit ezen a virtuális könyvbemutatón! Először is szeretnék gratulálni Sütő Csaba András barátomnak a nagyszerű könyvéhez! Fel fogom tenni azt a bizonyos kérdést, amit a kiadó volt oly kedves és tőlem is kért (egyben köszönöm a megtisztelő felkérést). Mielőtt ezt a kérdést feltenném, pár sorban hadd világítsam meg, hogy honnan indulok és akkor érthetőbb lesz. Kicsit megfogalmaztam, leírtam, úgyhogy ezt most felolvasnám.

Sütő Csaba András jönnek a házak című kötetében egy elkerülhetetlenül és visszafordíthatatlanul megváltozott civilizáció, egy konkrét település, tágabban a beszélő szülőföldjének átalakulását érhetjük tetten. Ennek a radikális referencializálhatóságnak a képében, álruhájában hallatszik föl a (számomra legalábbis) par excellence sütői főszólam, ahol a lét közvetlenül (tehát immár nem a feltétlen oda-köthetőségben) megmutatkozhat: miközben mi leszünk az összes fasor, betoncsík, tégla, tó, kerítés, befőtt, verandán üldögélés, öregek igaza, temető, betörő szél és az összes emlék, aközben bennünk, az olvasásban szembesül a lét önnön hollétével, nevezetesen, hogy folyton itt vagyunk a saját, az elveszíthetetlen elveszítése közben.

Kérdésem tehát a végtelenül tudatos, mindig programmal, tervekkel rendelkező nagyszerű költőtárshoz szól, talán kicsit provokatívan: van-e a terveid között esélye a fentebb említett sütői főszólamnak valami egészen idegen terepre, világba tévednie?

Sütő Csaba András: Ahogy jelezted is, rendkívül provokatív, egyben izgalmas, egyben inspiráló kérdés. Rengeteget gondolkodtam a lehetséges válaszokon. A kötettel kapcsolatos elismerő szavakat köszönöm. Volt az egésznek egy ilyen tétje, volt az egésznek egy ilyen intenciója, hogy egy radikális referencializálhatóságon keresztül a létezés mélységét, a létezés összetettségét a versek felmutassák. Úton vagyok e projekt megvalósításában. Ez egy folyamat, amelyben igyekeztem-igyekszem a lehető legtökéletesebben, a lehető legteljesebben megvalósítani, amit röviden úgy lehetne összefoglalni: hogy a legkisebb mikrokozmoszon keresztül, a legkisebb egységeken, a legkisebb részegységeken keresztül utalni arra, amit hívhatunk kozmikus teljességnek, hívhatunk megértettségnek, hívhatunk megszenvedett tudásnak, tapasztalatnak. Azt is jól látod, hogy mindez elveszíthető: én is el fogom veszíteni, mások is elveszítették, ilyen értelemben a költészet (általában nem artikulált) mégis csak egy kétségbeesett kísérlet arra, hogy a megértésünket leképezzük valamilyen módon: valamilyen kód vagy stratégia mentén nyilatkozzunk meg minderről.

Ami pedig az idegenséget az idegen terepre tévedés esélyét illeti, esély mindig van. Én két variációt látok most a költészetem további alakulását illetően. Vagy az lesz, hogy a meglévő poétikai törekvések mentén végigmegyek; hogy amit még ebből a referenciahalmazból, szcenikából, beszédmódból úgymond ki lehet sajtolni, préselni, azt megpróbálom kivenni. (Egyben fel is számolom az egészet mindezzel, de most nem akarok ebben elbonyolódni.) A kimerülésétől nem tartok. Az elmúlt tizenöt évben meggyőződtem arról, hogy ez a fajta meghatározottság, ez a fajta referenciapont-halmaz nem merül ki.

Valószínűsítem azt is, hogy azért tudok ezen az úton végigmenni, mert most már gyakorlatilag nem pusztán a leírás, nem pusztán a megragadás sikerül, hanem ezen a közegen keresztül sikerül beszélni a létezés minden versbe kívánkozó aspektusáról. Gyakorlatilag: amit el akarok mondani, azt el tudom. Ha ez számomra a továbbiakban is megfelelő lesz, ha számomra is olyan kérdéseket implikál, olyan válaszokat teremt, akkor a válasz a kérdésre az, hogy nem. Ugyanakkor nagyon izgalmas lenne ezzel a tapasztalattal, ezzel a tudással akár egy másik felszínforma, akár a világnak — amely nagy és érdekes — másik spektrumát megkísérelni befogni.

Harmadik variációként pedig előfordulhat az, hogy az, amit most már kötetek sorozatában csinálok, egy olyan lírai beszéd irányába vezet el, ahol egész egyszerűen meg fognak szűnni a létrejövő szövegekben ennek a kitettségnek, ennek a referenciális tapasztalatnak a megragadható, érzékelhető, valahová köthető pontjai. Ez esetben egy nem feltétlenül absztrakt, de asztrálisabb lírai nyelv következik majd részemre el.

Én most elmegyek horgászni. Van most egy projektem, kötettervem, és itt a házak egyebek után ezt fogom megvalósítani. Természetesen nem csak fizikai valómban, hanem poétikai értelemben is. Végig kell gondolnom azt, hogy merre tovább (ezt már tudom), hogyan tovább (ezzel van egy magammal szemben támasztott elvárás), de látom nagyjából ennek a tartópilléreit, tartóoszlopait. Látom, hallom, érzem, milyen típusú szövegekkel szeretnék egy közös felületként működő poétikus terepet kidolgozni. Ez meglehetősen összetett, ilyet még nem csináltam, egyelőre ennyit tudok erről mondani.



Bízom abban, hogy ami majd eredményként — mindig részeredményként; nem gondolom, hogy teljes, totális eredményeket el lehet érni — a költészetben vagy akár máshol is, ezt te is nagyon-nagyon jól tudod, érted, tehát erősen remélem, hogy a végeredmény az legalább részben megválaszolja majd azt, amit most kérdeztél tőlem. Úton vagyok, horgásznom kell, gondolkodnom kell. Addig is: káosz.


[TARTOZÁS FEJÉBEN, FELOLVASÁS VIDEO]