Nánia Csilla
1997-ben született Kézdivásárhelyen. 2015 óta a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem hallgatója. Versei a Kortárs Hangon Nemzetközi Irodalmi Pályázat antológiáiban és az Irodalmi Szemle honlapján jelentek meg.SPN könyvek ajánló
Nánia Csilla
A többiek
nagyanyám kertjében málnaízű a szégyen
és a macskák a kútházba fialnak
a többiek hagyják hogy egyenként nevezzem
el a macskakölyköket mielőtt vízbe ölik
a kútvíztől megfájdul a torkom
városi lánynak nem való ilyesmi
mondják a többiek és elszaladnak
nem érem utol őket én vagyok a legkisebb
kicsi vagyok beférek egy dióhéjba
valami nyálkás keserű burokban élek
a diófán lógok nem keres senki
a bújócska csak egy újabb játszma
rejtett tranzakciók sorozata bennünk
a többiek azt mondják tízig számolunk
utána nem mozdulhatok pedig
tudom hogy a pókok itt is rám találnak
de csendben kell maradni a játékot
nem ronthatom el a diófa ága megfeszül
még kapaszkodom de a többiek egyre
távolabbról nevetnek és senki sem mutatta
meg hogyan kell repedés nélkül földet érni
Yahoo
Itt felejtettél egy kiürült chatszobában.
A szoba tágas.Tengernek képzelem a
bolyhos szőnyeget, vihar van, nem érhetek
a vízhez, mert megfulladok. Ez a játékszabály.
A székről az asztalra könnyen átjutok,
onnan már csak egy ugrás a puha álom.
A felugró ablakokkal nem törődöm többé,
úgyis folyton változik a kilátás.
Itt bent majdnem minden érzésre van
külön kifejezés: fantasztikusan érzem magam.
Ha zajt hallok, gyorsan bebújok
a paplan alá, nehogy észrevegyék a fényt.
Késő van, azt hiszik régóta alszom.
Egyszer majd visszatérsz, mert eszedbe jut, hogy
valami hiányzik, csak már nem tudod, hol hagytad.
Kérlek, ne keress tovább. Ez csak egy kihalt
chatszoba, soha be nem gépelt gondolatokkal.
Hideg a padló. Valami
bolyhos szőnyegen ébredek.
Valahogy csendesebbek a hullámok.
Lerakódás
úgy mész el itthonról
hogy nem ismerlek
igazán még a szemed
színét sem tudom
pedig láttam a tükörből
minden reggel figyeled
hogyan fésülködöm
mégis úgy mész el
hogy vissza sem nézel
de megvan mindenem
kösz a plazmatévé
hangot ad a hallgatásnak
még egy kicsit fennébb húzom
kibontom a kedvenc söröd
nehezen csúszik mert
láger-íze van de itthagytad
ezt is mit kezdjek vele
egyre vastagabbak a falak
biztos a lerakódott cigifüsttől
meszes érfalak
tüdőkarcinóma
bliccdiagnózis
már úgy is régóta tudom
inkább ablakot nyitok látod
egyre elviselhetetlenebb a
hallgatás idebent így legalább
ordíthatok úgyse hallja senki
hogy azt az egyetlen
rohadtul elcsépelt
nevetséges szót
nem mondtad ki soha —
Stridor
esőcseppek ütemére lélegezel
egyre gyorsabban számolsz
még nem mered felébreszteni őket
csak mikor már kitapinthatatlan
a hangszálak közti rés csak mikor
már tényleg nincs több levegő
de akkor már késő valami ugató
hang tolakszik a sötétbe lassan
az összes léghólyag megtelik
félelemmel és az ugatás egyre
hangosabb nem is érted honnan jön
arcokat látsz anyád kialvatlan
apád szája gyűrött szivarpapír
a fényekre még emlékszel a
hátsó ülésre fektetnek behunyt
szemmel is érzed az utat mindjárt
csengetni kell a kórházkapu
behúzódik akár a mellkasfal
tudod hogy megint itt hagynak
valamit mondanál de az ugatástól
úgyse érti senki minden egyre
fullasztóbb a sószagú párában
tudod hogy ki kéne nyitnod a szemed
de csak arra gondolsz milyen lehet
egy utolsó lélegzettel megtelő tüdő
