Dolgozóm ablaka alatt a zöld hulladékgyűjtő, a zöldhulladékgyűjtő zöld edényzet. Nem sok zöld kerül bele nem sokszor, zöldjeim feleszik a szárnyasok többnyire, akkor van köztük zöldes, amikor zöldhulladékot esznek, összezöldezik magukat, gyerekek kürtőskalács tölcsérben kért pisztácia fagylalttal.
Összezöldezik azzal magukat ügyesnek tartó felnőttek is, Tokajban lehet ilyet kapni, a fagyizó teraszán, hallgatva a körforgalomban körforgó autók zaját, hajómotorokét, sétálókét, a Tisza és a Bodrog összefolyása környékén a szélodafútta szótöredékeket, ott találkozik Bartók plusz Pilinszky plusz én, magukat ügyesnek tartó felnőttek. Persze, hogy összezöldezzük magunkat mi is.
Közös fotónkat egy magát ügyesnek tartó felnőtt a hídon állva készíti rólunk, mielőtt a kor-láton átfordulva vízbe zuhan, nem tudni, inkább a Bodrogba még, vagy már inkább a Tiszába, fo-tómasinánkat visszadobja az úttestre. Az egyik halálkörülményvizsgáló arról faggat bennünket, vélünk-e abban igazságot felfedezni, hogy kollégája, egy másik közigazgatáseljáró egyes szemtanúk vallomására alapozva alaposan feltételezi, hogy a minket fotózó direkt kíván kárt okozni önmagában, mi csak azt tudjuk elmondani, hogy a masina szerintünk sem visszaesik, hanem visszadobódik, a többiről nincs fogalmunk, csak még annyit, hogy a képkészítést ő ajánlja fel, nem mi kérjük, felismerve bennünket, hozzánk lép, s feltehetően úgy dönt, ez a kép lesz utolsó nyoma a világban, ami később megsérül, a hiánya miatt megsérülő világról is beszélek, átmegy rajta egy szerencsére üres, zöld kukákat szállító autó, itt már a gépről beszélek, legalább ennyit sikerül belőle megmenteni. Marksz plusz Engelsz plusz Leninsz.



A kép a gép utolsó képe, a gép a kép utolsó gépe, a géppel többé nem lehet képet készíte-ni, a képpel többé géppel machinálni nem lehet. Minden utómunkának ellenáll.
Az idegenkezűség kizáródik, nekünk nincs is más dolgunk, mint évente egyszer idegenkezűleg segíteni egymásnak nyalni Tokajban, a teraszon, a fotós halálnapján rendre ott ta-lálkozunk, majd emlékjel gyanánt három gombóc pisztáciát ejtünk kürtőskalács tölcsérrel oda, ahol nem tudni, hogy inkább Tisza-e a folyó már, vagy inkább Bodrog-e még, odaképzeljük az áthullás mozzanatát, a visszadobásét, a fotómasinán áthatoló, zöld, üres hulladékgyűjtőket szállító autót.
Mi először azt hisszük, hogy az áthulló nagyon artisztikus fotót szeretne készíteni, és az a felvett, vészterhes helyzet, majd az áthullás első mozdulata az az ő artisztikumának eleme még, onnan még vissza tudna fogódzkodni, ha akarna, de nem akar, egyértelműen nem akar. Aztán mé-gis, mintha útközben még meggondolná magát, úgy tesz, mint mi a képen, kimerevül egy pillanat-ra, és jól láthatóan mosolyog, de már nincs visszaút, a levegőégben gép és ember rekeszizma elő-ször és utoljára összemerül. A fotós a korlátot mindkét kezével elengedi, a fotómasinát aztán dobja vissza, soha olyan légies leívet elrepülő életnek, soha olyan fönséges felívet menteni, örökül hagyni szándékozott képnek.
Pilinszky elmondja, egyedül sosem jár arra, csak együtt mer Bartókkal vagy velem, vagy mindket-tőnkkel az évfordulónapon, nehogy a Bartók plusz Pilinszky plusz én végéből pl. úsz én legyen, mert akkor ráfoghatják, emlékjelként tart a nem tudni inkább Tisza-e már, vagy inkább Bodrog-e még felé, azt meg nem akarja, annak még a látszatát se keltené.
Az áthulló gyönyörű nő. Fiatal és szőke, igazából az. Fonatában kék kendő, masnija a fej-búbján, eszméletlen vonzó. A nyakamba akasztott fotómasináért kihívó közelségbe hajló vállgöd-rének, lenpihés alkarjának illata azóta itt az orromban, nem is kell kinyitni a zöld kukámat azon a napon, abban az órában, amikor áthull, amikor előtte pár perccel a valóságban, kihívóan közelről is érezni a különös elmúlásszagot, ami a romlásé már, de nem a bomlásé még, amikor ellőtte pár perccel azután ő és a gép utolsó képét.
A behajlásból Pilinszky és Bartók csak a mellére emlékszik, azelőtt nem látnak ahhoz fogha-tót, én az illatra emlékszem, a vállgödör és a pihés alkar illatára, nyitogatom a zöld kukát, valóság-gal akarom érezni az elmúlás illatát, a kézzelfogható, óráról órára egyre melegebb halóságot.
Látni újra azt a képet a híd és a víz között, amelyben éppen eldől, hogy visszaút már nincs, látni a kék kendőt, ahogy a fotóssal húzódozva elmerül.


A képet Rőczei György készítette, mások mellett Székelyhidi Zsolt Vass Tiborról a Petőfi Irodalmi Múzeumban, 2020 költészet napján készült portréjának felhasználásával.