Egy ovális alumíniumtálcán égettem el a verseket. Folyt a könnyem, nyakaltam a bort, egymás után, hisztérikus iramban szívtam a cigiket és az öngyújtómmal lángra lobbantottam őket. A szőke lányt, akivel idejöttem, nem láttam órák óta. A kastély toronyszobájában, régi, leharcolt parkettán ültem, recsegett-ropogott alattam, ahányszor csak megmozdultam. Ahogy a tűz a lapokba kapott, a gépelt papírok sarka felkunkorodott, egy darabig szenvedélyesen égtek, mintha a rájuk írt vágyak beteljesülhettek volna, aztán mind szürke pernyévé lohadtak.

Éjfél volt, mint egy rossz regényben. Talán nem is létezem, gondoltam, hanem egy őrült elme teremtménye vagyok, ő találja ki a tetteimet, én csak tehetetlenül követem, ahová a tolla vet. Hallgattam, ahogy odakint szól a zene a folyosón, valaki Pink Floydot énekel, gitárt penget. Véget ért a nap, a tábor kocsmává széledt, a költők alkoholtól beindulva nyüzsögtek.

Már idejövet, a buszon féltékennyé tett. A szűk tiszai hídnál, amely egyszerre csak egy járművel bírt el és várnunk kellett, míg a szembejövő kocsi elhúz, kihasználta az alkalmat és kérdezett valamit a belőtt hajú fazontól, aki a felszállás óta figyelte. A tíz nap még el sem kezdődött, de már egy fenyegető szökőár feszültsége magasodott bennem. Aztán kiáradtam és mindent elsöpörtem.

A felolvasásokon is egymást bámulták. Nem zavartatták magukat, nyíltan szemezgettek. Meglepett, hogy ez a tenyérbe mászó bika is szerepel a kötetben. Először nem is költőnek, hanem focistának néztem, aztán arra tippeltem, ő a kastély gondnoka, aki ápolja a sövényt és tisztítja a szökőkutat. Biztos, hogy elcsépelt tájleíró költeményekkel bombázza a kiadókat. Inkább vakuljak meg, semhogy elolvassam. Közelébe sem érhet az én vérrel írt soraimnak, amelyet a szerkesztő egy őstehetség szédületes megnyilatkozásának nevezett. A túlzó bókot nem utasítottam vissza. Tizennyolc évesen még zseninek hiszi magát az ember és megrészegítik az alaptalan dicséretek. Ez a bizonytalan dicsfény jelentette szőke útitársamnál az egyetlen tőkémet. Két éven át több száz émelyítő ódát írtam hozzá, hogy végül aznap éjszaka mindet elégessem.

A hamutartómban gyarapodtak a csikkek, az üveg kiürült, vörösre dagadt a szemem. Egyszer csak kinyílt az ajtó és belépett. Nem érdekelte, hogy a földön heverek összetörve, durcásan végigvonult a szobán, a táskájába nyúlt, valamit keresett. Még ő volt megsértve. Csak kifelé menet pillantott rám futólag, a tekintetéből részvét és undor áradt. Nem láttam, mit tart a kezében, de mérget vettem volna rá, hogy óvszert.

Akkor már hat órája vergődtem. Ebéd után kopogott be a szépfiú, ő meg kiosont hozzá a folyosóra. Nem kérhettem számon, miről diskurálnak. Együtt érkeztünk, én fizettem a részvételi díjat, közös szobát kértünk, de nem voltam a fiúja. Örülhettem, hogy egyáltalán eljön velem a táborba. Kegyes volt hozzám, amikor beleegyezett. Előző este vacsoránál úgy mutattam be a többieknek, mint a múzsámat. Affektálva helyeselt és a felelősségét hozta szóba. De hamar elpárolgott a felelősségtudat, amint a természetes ösztönök kibontakoztak.

Késő délután fedeztem fel őket a toronyablakból. Mintha direkt nekem rendeztek volna műsort, előnyös kilátás nyílt az eseményre: az orrom előtt, lent, a folyóparton romantikáztak. Tehetetlenül néztem, ahogy a két sziluett a naplementébe olvad. Megbontottam a hárslevelűt, amit még közösen vettünk az érkezés napján a faluban. Vagy tízszer bőgtem végig a Hotel California szívfacsaró gitárszólóját.

Az fájt a legjobban, hogy nem tudtam, mit csinálnak. A rémképeimmel kellett kitöltenem a történetüket. Nádfedeles tiszai vendéglő, a kockás asztalterítőn szétfolyó gyertya, cigányzene, egymásba kulcsolódó kezek. Vad hempergés a buja fűben. Üres szoba a kastély néptelen szárnyában, a holdfény megvilágítja a robusztus legény ülepét, ahogy hátulról gyakja.

A versek elégtek, a bor lecsúszott, a könnyem elapadt, cigim még volt, a tüdőm elveszett a nikotinfelhőben, de semmi sem segített. Eljutottam a fizikai határokig. Meddig feszíthető még ez a radikális állapot? Akárhogy rombolom a testemet, a kínok úgysem csitulnak. Vagy leugrom a toronyból a díszkavicsba, vagy a javamra fordítom az összeomlásomat. Hiszen az ajtón túl értelmes lények zajonganak, én meg itt rohadok egy szőke rongyot siratva, aki a nagyfarkú parasztköltővel kavar. Én barom, elpusztítom, amit írtam. Még ha ez nem is igaz, mert otthon mindenből volt másolat, a verseket mindig két példányban gépeltem, indigóval. De a pusztítás aktusa, a színpadias verségetés az illúzióimmal való leszámolást jelképezte. Hogy tudassam vele: a szerződésünket önkényesen felbontotta. Nem őrzöm meg őt az örökkévalóságnak. Most törlöm ki a nevét az irodalomtörténetből.

Megcsapkodtam hideg vízzel az arcomat és a folyosóra léptem. A hangok felerősödtek. A fal mentén belazult lányok és fiúk ücsörögtek, a kastélyt ellepte a füst meg a piaszag, de annyira elbódultak attól, hogy végre megvitathatják egymással a firkálmányaikat, hogy ezt a tébolyító bűzt senki sem vette észre. Nem sokat tököltem, ledobtam közéjük magam és én is beszélni kezdtem. Itt semmilyen illemszabály nem volt érvényben, bármikor belevághattál egy mondat közepébe. Karinthyról kezdtem el valamit rizsázni és tíz perccel később lelkes falka verődött körém, behívtam őket a szobánkba. Ez lesz a bosszúm, döntöttem el. Idecsődítem a fél kastélyt, nem hagyom őt pihenni, ha majd visszasunnyog az éjszaka közepén megbaszva.

Fellelkesült a társaság, nagy hangulat támadt. Egy aranyos csaj teljesen odavolt, amikor elszavaltam fejből az egyik megsemmisült elégiámat. Bejött neki a „kék bánat vérzik az égen”, meg a „szomorú tenger”. Égett a szeme, ahogy hallgatott engem, hullámos tincsek táncoltak a homlokában, kalocsai mintás hímzett pólót viselt és bőrkarkötő fityegett a csuklóján. Lehet, hogy nekem inkább ilyen letisztult, népies beütésű csaj kell, tűnődtem, a ledér nimfa helyett.

De amint jobban megfigyelhettem volna, újra megjelent az ajtóban a gyilkos szőke haj. Nem számítottam rá, hogy visszatér, sőt kicsit meg is feledkeztem róla. Ő is visszahőkölt egy pillanatra. Meglepte, hogy az előbb még az utolsókat rúgtam, most meg itt tivornyázok a fél táborral. De nem álmélkodott sokáig, fogta a táskáját meg a fogkeféjét, jött és ment, rám se nézett.

„Mi történt veletek?”, szólt rám valaki, miután elment. Nem felelhettem, hogy megcsalt. Ő nem a barátnőm, csak a versek tárgya. Eszköz a létezése, az alkotás előfeltétele. Rejtély, miért jött el velem a táborba. Talán a hiúsága hozta ide. Én meg abban bíztam, hogy a múzsákat is anya szülte. Hús-vér lény ő is, megkaphatom. De hamar értésemre adta, hogy ez lehetetlen. Nincs átjárás a két világ között.

Valaki figyelmeztetett, hogy múzsák nincsenek, felejtsem el, nevetséges, akiért epedek, minden kétséget kizáróan egy beképzelt kurva. Más felvetette, hogy vélhetően apakomplexusa van, a többiek meg azt javasolták, ne is foglalkozzak vele, nem ilyen nimfomán bukszára van szükségem, hanem egy érzékeny csajszira, aki rajong a szonettekért és önként magába fogadja a világfájdalmamat. Végül egy elázott arc az önsajnálatom tetőfokán rám förmedt: „Mi a faszt picsogsz? Emlékszel, mit mondott Attila? Légy fegyelmezett!”. Attila, na persze, hogyne emlékeznék, bólintottam. Mindig utáltam, amikor valaki nagyképűen bizalmaskodva csak a keresztnevét használta, mintha a haverja volna.

Hajnal felé járt, mire az utolsó költő is elszédelgett. Tengernyi csikk és halom borosüveg maradt utánuk. Én is több liter alkoholt és három doboz cigit eltüntettem, ekkora dózistól már rég fel kellett volna fordulnom, de a testem nem adta fel a küzdelmet, pörgött tovább az agyam. Elhatároztam, hogy megkeresem őket. Elnémult a kastély, amikor elindultam lefelé a lépcsőn, akár egy részeg kísértet. Vastag tiszai csönd húzódott a kastély kertjében. A hold ezüstöt szórt a feketén alvó rózsákra. Mintha belepottyantam volna egy opera díszletébe.

Végigjártam a környéket, de a két menekülő szerelmest nem találtam. Akkor kezdtem el szaggatni a rózsákat. Rengeteg virágot akartam. Nem tudtam, miért, ellenállhatatlan kényszer indított arra, hogy minél több rózsát begyűjtsek. Szép kis csokor jött össze, a tüskék felsebezték a bőrömet, vérző hüvelykujjal cammogtam visszafelé a lépcsőn, amikor valaki rám pisszent. Sovány fiú billegett a lovagterem díszesen faragott ajtajában. „Itt vannak”, suttogta. Nem tudtam eldönteni, hogy egy kóbor poéta toppant elém, vagy a kastély mesebeli szelleme. Dőlt belőle a szeszszag, alig állt a lábán, nem lett volna szabad komolyan vennem.

„Ott”, mutatott az ajtóra. Felgyorsult a szívverésem. Próbáltam lenyomni a kilincset, de bentről kitámasztották az ajtót egy székkel. Benéztem a kulcslyukon. A látvány, amely elém tárult, jobban megviselt, mintha az egész testemet tövisek szántják fel. Tisztán kivehető volt, ahogy az asztalon a szőke haj rásimul a ruhátlan férfitestre. Halk, ütemes mozgást is hallani lehetett. Eleget láttam, intettem a költőnek lesújtva, aki együtt érzően bólintott. Felvonszoltam magam a toronyba, a zilált csokrot a hűtlen istennő ágyára dobtam és rázuhantam a sajátomra.

Reggelre semmi sem változott, egyedül ébredtem a szobában, a halott csokor érintetlenül hevert a szomszéd ágyon. Mellette vércsepp a lepedőn: a felsebzett ujjamról kerülhetett oda. Duzzadt képpel botorkáltam le a reggelihez. Elrágcsáltam egy zsemlét üresen, a többiek tapintatosan méregettek és kérdezték, mi a helyzet. „Mindent abba kell hagyni”, válaszoltam. Aki értette, elnézően mosolygott. Ott ült köztük a pofa is, aki éjszaka önfegyelemre intett. Kis noteszba jegyzetelt és most is szemrehányóan bámult rám.

Lekullogtam a partra, kértem egy sört a lakókocsis büfénél és rágyújtottam. Hideg szél fogadott, az ég elsötétült, csak a fehér, átizzadt vászoningem lengedezett rajtam, de nem fáztam. Így, mosdatlanul, büdös szájjal, fésületlenül és másnaposan úgy éreztem, végre hasonlítok a bálványaimra, akik sok évvel ezelőtt, egy ugyanilyen tragikus éjszaka után, a fejükben új verset forgatva, pont ilyen kábultan és kifosztva meredtek valamelyik folyóra.

Elhasaltam a stég deszkáin és figyeltem a hullámokat. Néztem, ahogy a vízbe dobott csikk elrohan fürge taréjokon a semmibe. Ennyi maradt, dünnyögtem halkan magamnak. Egy hitvány cigarettavég, amely eltűnik a részvéttelen Tiszában. Hová lett az a sok fennkölt gondolat, amely két éven át felemelő verssorokban öltött testet? Hogyan rabolhatták el a gondosan megteremtett világomat, egyetlen éjszaka alatt?

Újra rágyújtottam és visszanéztem a kastélyra. „Légy fegyelmezett!”, hallottam a tegnapi okostojás intelmét újra, és magamban önkéntelenül is folytattam a verset. De hiába próbáltam igazodni a figyelmeztetéshez, hiába tépett belém a szél és hullott rám egy esőcsepp, én láttam és tudtam, hogy nyár van. Hiszen épp ez az a kurva nyár, ami ellobban, gondoltam. Vagyis tök jogosan vagyok kiborulva.

A büfé forgalma megélénkült, a parton egyre több költő lézengett, a kedves csaj is köztük volt, aki hajnalban rámozdult az elégett versemre. Így, a természetes fényben még bájosabbnak tűnt, mint éjszaka. Tarisznya lógott a vállán és egy zacskó kakaót lóbált a kezében.