1993

Nagyon megfoszlottak az emlékek. (Marad a jelen cifrázása.) Majd a kollektíva segít a kép nagyjábóli összeállításában. (Bevittem a tehenemet tviszt, bevittem az emlékeim tviszt!) Mindenki belerak valami nagyonsaját-univerzumosat (saját nyelestehenet, amiről már leszopta a húst az idő), aztán csak lesz belőle valami éledező holt... Az emlékezés technikáit öregségére kifejleszti ugyan az ember, csak épp, amire emlékezne, már széjjelesett, ha volt egyáltalán emlékezhető valóság...

A jelen ógás-mógása után fellépek a múlt postavonatára. Irány Miskolc! Lassú. Félhomályos. Füstös. De alig vannak rajta. Három körül odaér. Még semmi sem lesz nyitva. Egy csöndben szuszogó BAZ megyei városban fogok trollkodni (akkor ezt a szót még nem is használták!), én, a pesti Fics úr. Lehet inni és írni ebben a lassú félhomályban. Előre, a medve bőrére. Kutyabőr nincs a múltban (vagy van?), marad a jövőbeli medvebőr. Minek i nni huszonhárom évesen? Mert jó. Előbb válaszoljanak az absztinensek, minek nem inni huszonhárom évesen. Még nem tudom, hogy a tiszadobi Andrássy-kastély szépecske parkjában ott virít majd egy szocríl kioszk, amely megszabja a napok rendjét, rendetlenségét. Sört ád. Bort ád. A Durbincsot a falubolt biztosította a sikeres produkcióhoz.

Találok hajnali, munkásoknak magamutogató söntést. Ott behúzok egy barackot sörrel. Aztán addig ődöngök, míg kinyit a piac. Szokvány sajtos-tejfölös, hogy kibéleljem a gyomrot a nagy csaták előtt. Felkínlódom magam az Avasra, szunyálni kissé. A velem csilingelő italokból kortyolok. Aztán félfamentes álmok fényátcsillanásokkal, riadásokkal, mikor jönnek kirabolni. De semmi. Még némi idő a pályaudvari találkozásig... Hogy onnan hogyan, mivel vonszoltuk magunkat tovább, nem tudom... Feledésbe hullt. Köszönések. Senkit nem ismerek. Papíralapon se, hiszen még csak most dörömbölök a kapun... Állok magamban. A kicsit meg is bántam, hogy eljöttem érzés nyomása alatt, mely mindig rám tör, mikor rájövök, hogy nekem az új társaságban hosszú idő kell ahhoz, hogy feloldódjak, kiterjesszem rájuk tudatom, s eluralkodjak, mint egy szivárványos olajfolt az ártatlan vízen.

A nem-tudom-micsodán odaértünk Tiszadobra. Szobafoglalás. A fatornyos tető alatt. Andrássy- kastély. Van nálam egy sátor is. Piros, rusnya orkánsátor. (Később, talán engedélyt is kérve, felállítom a parkban. Tervek vele? Hogy majd, ha elviselhetetlen leszek, oda vonulok el illegalitásba, vagy ott bujálkodok könnyűvérű költőnőkkel vagy falusi vízi tündérekkel? Talán, lehet, ez volt a terv. Naiv, de nagyképű, hímsovén. No, arra jó volt, hogy amikor fejbe baszarintottak a hkcs-ék a dobi éjszakában, ott nyalogathattam testi-lelki sebeim.)

Szóval, hanyagul odanyekkentem a vaságyra, ahol már egy bőrönd jelezte a birtokviszonyokat. Jött is Marschalkó Zsolti, Isten nyugosztalja!, némi összezörrenés, de megoldottuk asszertívan. (Asszertivitásom is a múlté, főleg, mióta tudom, hogy van olyan, s azt kötelező használni a látszatok fenntartása végett). = .) Senki nem sérült, sőt, barátság! Pedig idősebb. Komoly lehettem én is, nemcsak hasméretben, ha szóba állt. Aztán feloldódás. Hanyagul kiraktam az ágyra, abban az évben átfésült, No! Jé!-m gépelt kéziratát. Nem is kellett tukmálnom, odalépett Farkas Tibor, beleolvasott, megdicsért. Ez jó fej, ezzel a fickóval kihúzom a végéig, gondoltam, mert dicséretfüggő voltam/vagyok, csak akkor még nem tudatosult. Többen azonos platformra helyezkedtünk, azért kellene inni valamit, ha már megérkeztünk valahová. Lerecsegtünk a padlásszoba falépcsőin. Át egy irdatlan perzsaszőnyegen... De itt már elenyész a kognitív térkép. S talán már ekkor, vagy valamivel később, kiültünk az iskolabútorokkal felturbózott szocríl kioszk elé iddogálni. Hamar kialakult a Vainel Viktor, Bodrogi Péter, NagyZ, Farkas Tibor, Marschalkó Zsolt sokszög. Remélem, nem bánják, hogy idesorolom őket. Zsolti már nem is bánhatja... Vassékra úgy pislogtam végig, mint holmi beavatottakra a szüzecske. (Kicsit szégyelltem is magam, hogy minden szabad percem a kricsmiben töltöm, de majd megbocsátnak, ha megismernek!) Hú, már szerveztek ilyet, hú, már publikálnak, hú, már ismernek élő költőket, igaz, én is ismertem egyet, a bátyámat, Béla Dénest, akit viszont ők nem ismertek.

Irodalomról is volt szó. Nem kevés. De mit írjak arról, amitől mai napig fulladozok, amivel tele a pince... Még az érkezés a legélesebb emlék. Aztán egy versszínház, ahol mindenki szövegeit, első hangonos írásokat, az én hosszúversemre nyársalják föl. Akkor tetszett. Dagadt a mellem. (Be kell valljam itt és most, bár mintha kevéssel a tábor után lebuktam volna; nekem ez már a második hangom volt, mert két szösszenettel odaszerénytelenkedtem az Ifjúsági Magazin versrovatába. Apám legnagyobb örömére, aki már látta, mivel jár egy költő gyermek útját igazgatni, mondta is, kinyír, ha író-költő-apaszomorító-anyaríkató leszek. Nem tette. Bár tette volna! Ha már család, akkor idekívánkozik az a furcsa érzés, hogy anyai felmenőim Andrásiak voltak. Egy sö plusz pontos i! A Duna-Tisza-közéről. Kisbirtokosok. Most meg itt pöffedek az Andrássy-kastélyban. Lehet, szegről-végről valami szegényág. Sosem jártam utána. Marad a medvebőr, amire legalább ihatok előre. A kutyabőrt csak elihatnám, mint tette dzsentriskedő nagyanyám a megmaradt aranyakkal.

Piáltunk, dumáltunk, tettük, ami kötelező volt, megváltottuk a világot szabadon választható programként, talán Durbincs sógort ölelgetve. Aztán egyre messzebb merészkedtek a kastély oltalmából csapataink. Egy este a helyi kármentőben osztottuk az észt. Valami buzizás is volt. Akkoriban még nem melegezésnek mondták. Aztán kaptam egy sallert valaki helyett. A kis helyi látens bepipult. Gondolom ma. Akkor nem gondoltam semmit, csak rosszul esett. A szárnyait bontogatót pofán csűri az élet... És elbújtam a sátramba: fájni. Bal szemöldök fölött máig ott a nyoma. Ha mást nem, ennyit beletettem az irodalmi közösbe...

Aztán hazajöttünk. Én még akkor sem gondoltam, hogy író lennék. Igaz, most sem gondolom (komolyan), csak odabiggyesztem nagyvonalúan/képűen a nevem mögé. Reménykedve, hátha felfedezik, nem a titulust, hanem, amit írok...

Még egy momentum. Ott hagytam egy kéziratot Vasséknak, mert kiderült számomra, szóló könyveket is kiadnak, nemcsak antológiákat. Nagymenők. Hátha. Mondtam, Pesten már pórul jártam vele, mert sokaknak tetszik, de senki nem meri vállalni. Akinek meg nem tetszett, az semmi értelmeset nem tudott mondani arról, hogy miért nem tetszett. De többeknek tetszett, mint nem tetszett, nekem ellenben az nem tetszett, hogyha annyi embernek tetszik, miért nem lehet kiadni? No, jé; az ÚB-sorozatba odafért! Örök hála! De nojéságaimról szóljon inkább egy Új Bekezdés...

1994

A második tábori körlevél már nem Tiszadobra invitált, hanem Miskolcra. Biztos nagyon szétcsaptuk a falut, a kastélyt. Az odaéréshez a megszokott körítés dukált. Postavonat, első kricsmi, lángos, Avas; aztán a Miskolci Nemzeti Színház. Talán a Tehetséggondozó Szakkollégiumban aludtunk? Már nem is tudom. (Később többször szunyáltam ott, mint örök, félbemaradt tehetség...) Némi kétkedés belefér egy visszaemlékezésbe, még ha egy telefonomba is kerülne, hogy a valóságot kiderítsem, Vass Tibort személyesen is bevonva a retrospekcióba. Mindegy. Valahol aludtunk. Az sosem fontos huszonévesen. Közben, már tudtam, hogy No! Jé!-m könyvalakban kacsint majd rám a táborban, s ez büszkeséggel edzte szétdohányzott, asztmatikus vastüdőm, mely keblet dagasztott... (Ez a mondat is! Na, mindegy! Akkoriban még csak-csak…) A kefelenyomatot megkaptam. Nagyvonalúan javítgattam benne, honnan is tudtam volna, hogyan kell, maradt is ott kócosság, fésületlenség, ahogy Horpácsi bácsi, Isten nyugosztalja!, feddte ismertetőjében, amiben azért több volt a pozitívum.

Miskolc műintézményeit felfedezve, a legnagyobb kedvvel a Tokaji borozót látogattuk/tam, zúdultunk bele a fiatal írók harmadik tobzódásába. De nem kellett messze mennünk, ha kortyra vágytunk, vagy mondandó olajozásra szorultunk, hiszen a színház büféjében voltak az előadások, ha emlékeim nem köpnek szembe. (Mert sokszor tesznek így! Okuk is van rá!) Innen is csak morzsák maradtak. Talán ekkor volt ott Béla bátyám, Isten nyugosztalja!, akit lefárasztottak egy kérdéssel, milyen is a lírai zsíros kenyér. Megkente mindenkinek. Zsigmond Pista képei díszítették a falat. Gyorsan, mint egy cápa, igen, ekkor kezdtem már cápásodni, de mindig csak kisméretű szirti cápa maradtam, lecsaptam rá, s nyélbe ütöttünk egy bizniszt, mi szerint hasonlókat alkot készülő második könyvembe. (Még első se volt! Micsoda egó! Illetve ott volt valahol a városban, de előlem elrejtve…) Érdekérvényesítés, hol késel (ma) az éji homályban?

Aztán hallgattunk előadásokat, verseket, prózákat, gitározást, talán valami színjátszás is volt. Megismerkedtem Bohár Andrással, Isten nyugosztalja!, kinek révén, harminc irodalmi évem alatt, egyetlen egyszer foglalkozott velem az Élet és Irodalom is, no, jé!… (A sokakon kívüliek élete és irodalma! Magánvélemény ez, amit százak, ezrek osztanak. Ha leírom, ha nem írom le, nem történik semmi. Tehát inkább leírom. Tehát még bizakodhattam is volna, ha az a volna…)
Csapódtunk jobbra, balra a megyeszékhelyen. (Később csalódtunk jobbra, balra az irodalomban… Inkább magamból indulok ki itt is…) Haladtunk kocsmáról, kocsmára… Beszélgetésről, beszélgetésre…

Végül nem maradt más hátra, mint megtekinteni az Új Bekezdés az évi termését az avasi adótoronyban. Felfelé menet egy hölggyel és néhány fiatalemberrel, bocsánat, hogy nem tudom, kikkel; a csók édességéről, és ennek okáról — a mucinról diskuráltunk. Itt történt meg először, hogy kilépve egy présház fedezéke mögül, fejen bökött a nap. Na, jó — megcsókolt, fejen nyalt. Ennek sokáig jelentőséget tulajdonítottam (szent pillanat, sorsfordító momentum, megvilágosodásnyi törtidő), de rá kellett jönnöm az évek alatt, ennek az ég-egy-adta-világon semmi jelentősége nincs, pedig jó párszor megesett... Aztán fel a toronyba. Elefántcsonttornyok kíméljenek! Fel Miskolc fölé, az égbe bökő Parnasszusra. És... És hát ott sárgállott a huncut. A No! Jé! Borítóján egy hibával, benne számtalannal, de nem érdekelt. Ő volt az első, a prototípus. A posztmodern paródia, bár a posztmodern önmagában is paródia. A sokat szidott pmodern; a stílus-életfelfogás-filozófia, a kánonképző szitokszó és félrementség, melyet mindig eltagadtam magamtól, de ami alól sosem tudtam kibújni, mert aki engem olvas, tudja, olvasmányos posztmodernt írok, nálam a sztori nem lineáris, nem hídívű, hanem göcsörtös, irodalmi puzzle. De legalább van. No, most megláthatták! Párat dedikáltam is. Nagy pakkal vihettem belőle Pest fellengzős fellegvárába. Biztos történt még egy s más. A jótékony feledés borítsa, ha így kellett lennie. Azért nem fogok lemenni regressziós hipnózisba. A napcsókon kívük mucin ízű rajongással nem találkoztam, igaz, nem is gondoltam arra, hogy az írásokkal nőket lehet kápráztatni és döntögetni. Később kiderült, hogy lehet. De csak módjával, mert kinézettel, költő-író rizsával, hagymázas halandzsával könnyebb. Mindenesetre nem erre fűztem fel az életem...

Ennyi. Ennyire emlékszem. Ez is egy csoda…

Mentem tovább. A tovább-ban még sokszor szerepelt támpontként, cölöpként Miskolc. Vass Tibor. Az ÚB. Még amikor ötvenvalahányadik hangon jelentem meg, akkor is...