Ady Endre még – vagy már – joggal mondhatta és gondolhatta, hogy ifjú szívekben él, hiszen túllépett a negyvenen, amikor meghalt. József Attila harminckét elszelelt év után, fiatalon mondott búcsút a világnak és tulajdon életének. Ha valami hasonlót akart volna mondani, nyilván olyasmit mond, hogy ifjú szíve tovább él. Tovább, de kikben? A most kiállító harminckét művészben bizonyára igen. Úgy tűnik, és ezt nem csak a centenárium okán mondom, hogy az utóbbi idők, melyek igyekeztek a József Attila-i nimbuszt – elsősorban és sűrűn kommunista múltjára hivatkozva – lerombolni, de legalábbis megcibálni, nem tudtak alapos munkát végezni. A mű – túl minden jogos vagy jogtalan politikai kifogáson vagy kritikán – van, létezik, és jelentéssel bír az újabb és legújabb nemzedékek számára is.
A most kiállító művészek azt a feladatot – vagy lehetőséget, ki hogyan értelmezi – kapták, hogy egy korai József Attila-kép felhasználásával hozzák létre a maguk elektrográfiai verzióját. Miről is van itt szó? Nyilván, mint minden fotó, a megmunkálásra kijelölt dokumentum is befelé nyílik és tágul, és nem önmagában álló és nem önmagában értelmezhető jelenség: hozzá kapcsolódik egy életmű, egy életmű ismerete és tapasztalata, az arról való vélekedés, az azzal kialakított viszony. Ki-ki tehát egy friss és frissen el- és befogadott technika segítségével nekilátott a maga képi olvasata elkészítéséhez, a maga József Attila-élménye feltárásához és rögzítéséhez – de beszélhetünk a József Attila-kép – és itt nem a feladat-képről van és lenne szó – át- és újraértelmezési lehetőségéről is. És mert ez a fiatal és egyre izmosodó technika, ami ezt a művészeti ágat behatárolja, ugyanakkor szüntelenül tágítja ezt a behatárolhatóságot, nem kanonizált formákat és az izmusokra jellemző szemléleti és megoldásbeli szabályokat tartja magára nézve kötelező érvényűnek, annyiféle technika, szemlélet és megoldási verzió, szín, méret és elmozdítás, fax-, fénymásoló-gép, számítógép és/vagy kevert kompozíció került a falakra, ahányan ma itt kiállítanak. A technikán túl tehát valamennyi kép és képi megoldás hordozza az őt elkészítő vélekedését és határozott véleményét arról a költészetről, amit az arckép – immár sokféle formában megjelenő arckép – tulajdonosa létrehozott, és gyaníthatóan maradandó szinten és formában hozott létre.
A 2001-ben alakult Magyar Elektrográfiai Társaság szándékaihoz méltó és tematikájú kiállítást rendezett a centenáriumra, nem csak arra emlékezve és emlékeztetve, hogy József Attila fiatal marad már az időben, de arra is, hogy a költő erősen vonzódott a modern költészeti megoldásokhoz, gondoljunk csak korai avantgárdista, de elsősorban szürrealista törekvéseire, melyek a költészeti munkák egyik legizgalmasabb és legmaradandóbb vonulatát képezik még akkor is, ha erről kevés szó esik manapság.
Különös egybeesésnek tartom, hogy épp a mai napon – pedig a születésnap csak április 11-én lesz – egy másik nagyszabású rendezvény is megemlékezik József Attiláról. Az Ycon-csoport, a Gödöllői Szent István Egyetem és a Magyar Rádió ötkor kezdődött és holnap hajnali fél négykor véget érő programsorozatában éjféltől emlék-virrasztásra szólítanak fel a rendezők. Nos, úgy hiszem, ezek a képek – nem tudván a másik törekvésről, de ahhoz már mindenképpen kapcsolódva – beszédes némasággal vesznek részt az éjszakára kiüresedő kiállítási hely falain az emlékezésben és a közös virrasztásban.

Elhangzott 2005. január 7-én a Ferencvárosi Művelődési Központban