Mikor fejét az asztalnak vetette,
(a kocsmafüst, hol lelkünket felette)
gyémántok gurultak ki száján.

Ezer marokkal is kapkodtuk volna,
mi fajtalan, kocsma-langy, pesti horda,
verődve éhség csapta vállán.

E zsenge, kebeltől nem váló szájat,
mi mégis durva létnek kiabálhat,
teremtő istenek lesték meg ott.

Borokban habzott tanácstalan arcuk,
hogy szaggassák ez égostromló fattyút,
kinek hangja „jajdalmas” fagott.

„Mit képzel ez, hogy águnkra felülhet?
Torzó sejtjei ellenünk feszülnek?
Receptre elmebajt írunk neki!

Neve parvenü, blaszfém égbe csapás –
Attila? Ostor? Bocskor! Düh-kalapács,
agya üllőjén, mi a ritmust veri…

Mindent elveszünk tőle, csak a szót nem!
Verse rettentő legyen, mint egy gólem,
de lelke agyagszilánkra hasad…

Vonyítson majd hűvös bőrdíványokon,
Pártoljon el tőle szív, barát, rokon –
Szén-agyán gyémánt karist’ marad…”

Így átkolták ott a rozzant istenek,
mind ember-irigy, emberelme-beteg,
Hiába-Józsefet, s testvéreit,

minket, kik elárultuk, s elárvultuk.
Zseniknek és senkiknek más az útjuk,
tudjuk mi ezt, korcs-mák heréltjei.

Mi csak garasért tettünk a szóra szót,
rogyván szédültük a világ-tágítót,
ha esztergálta gyémánttengelyét

a gépnek, mi metszi majd el szerteszét,
loccsantva égre habzó tejút-eszét –
szakítva ketté kezdetét a végnek.