Avarnézők, jeleket kutatva: csontot, rögöt,
ujjpercet, aranykarikát; olvasni a múltat,
a jövő kevéssé érdekes most,
halott lábnyomokon közelít néha
a homlesszek tüzéhez melegedni,
ilyenkor arrébbhúzódnak ők,
páriák a páriától egyre messzebb.

Bogáncsból rakott templomok
gyámoltalanjai, kezünk sovány füstöt
tapogat a lángokra várva,
de ha fellobban végre, nem a miénk már,
(ahogy az avar sem), holt bogarak fagyott,
fekete gyöngyei tapadnak a levelekre
elvetélt tüzünket fojtva.

Csak az ostoba átkok maradtak nekünk.
Nyomukban olykor megtelepedve
lesnénk az egyetlen ajtót, mint csodára
– fejünk felett vagy lábunk alatt,
vagy vaksi orrunkat nekiütve a sötétben –,
ha nyílna lassan és valaki
szólna is már: eleven reménység.

Elfeledtük már gyomrainkat is,
horkanó ostobaságunk sem tépi a másikat:
telt fazékból nagyobb koncot szerezni
– nincs mit –, s ha Istennel találkozunk néha
szesztől vert álmainkban,
fölénk hajol, mint egyetlen fiára,
elveszett arcunkat keresve.