a mellékemberből a csönd
közömbös hófoltja ragyog
s a reuma hálójában
ficánkolnak a végtagok

nagy a tét folyton lábrakap
korunk hőse az álnokság
a száraz múmiát sokan
élő adattá számozzák

olajos rongyokban pihen
a por s a mérgező szemét
leül a város szélinél
a lomha én a célszemély

mint az omladék instabil
a megmagyarázhatatlan
miközben a szegénységnek
kőtömör talapzata van

a szövőgyáraktól távol
nem a fonál a nyál nő meg
a gének mogorván szövik
pihentté a szövőnőket

pilláik boltíve alatt
visszhangzó családi kripták
hol rokonok csomózzák a
komor föltámadás titkát

macska kotor a palánkon
így rajzol őrbe fényjelet
s a félelem mécsesei
mint az izzadtság fénylenek

holdfény motoz a homályban
keresi a fák lombjait
vágyát átszelve a végcélt
a vak is tisztán látja itt

az úton rendőr és munkás
az elvtárs ma már nem divat
nincs cédula csak SMS
a vezér mobilon hivat

nem egy győzelmi húzás ez
pár pofa jelszókat lopat
s a közepes tömeg csupán
mímeli a forradalmat

akár a hült nép a bajban
némán gördülnek a vizek
ha a parton mozgást észlelsz
nem a kígyó a szél sziszeg

a kor megfeneklett bárka
a végtelen rossz vasladik
az élő bárhogy álmodik
nem jó lét ez csak az árnya

könnyek sózsákjai nyomnak
a sors nedves a sors nehéz
s nyomorország térképére
fővárost rajzol a penész

szegények éje mint a szén
ontja a hőt a meleget
hisz ahol nagy a hiány nincs
más érték mint a szeretet

de hol a pénz hatalmas ott
csótányként a lélek széled
túlvegyszerezett korunkban
az ember a valós féreg