A világ legárvább költő-zsenijének centenáriuma – száz éve született József Attila – az egész magyar művészeti életet megmozgatta. Nemcsak az irodalom jeleskedik különféle monográfiák, tanulmánykötetek, literatúrai, pszichológiai, szociológiai értelmezések közreadásával, hanem a mozgóképművészet, a film (Jelenczki István: Eszmélet után I-IV.), az előadóművészet és a zene alkotó-képviselői is. Ebben a hirtelen jött – a centenárium kényszerében alakult (?) – föllángolásban természetesen a bűntudat is benne foglaltatik. Hiszen József Attila nem csupán a maga korában nem kapta meg azt az elismerést, ami őt méltán megillette volna (a kortárs kritika többnyire vak), hanem még a rendszerváltást követően is nyújtogatták a fejüket olyan, főképp a politikusok által gerjesztett hangok, amelyek a költő „kommunistaságáról”, a munkásmozgalomhoz való vonzódásáról duruzsoltak. Az a kor – illetve néhány sántafejű akarnoka – kérdőjelezte meg ezt a gyémánt-tisztaságú életművet és alkotóját, amelyikért a világ idegszálán csüngő költő az életét adta.
Ezért nem árt újólag leszögezni: a kikezdhetetlen életmű nem csak a magyar irodalom szerves része, de az egyetemes, a Shakespeare-től Goethe-ig és Dantétól Czes³aw Mi³osz-ig értéket egybefogó világirodalomnak is. Mert időtlen idők óta születik vers – álomvalóságunk, énképünk, érzelmi viharaink stb. – megszólaltatója, nem görbülhet meg a világ gyémánttengelye. A Ferencvárosi Pincegaléria visszafelé az időben is őrzi ezt az általa is kialakított-megszenvedett kozmikus egyensúlyt. Megrendítő versek, a világlíra remekei tanúskodnak erről. Például az Eszmélet: „Akár egy halom hasított fa, / hever egymáson a világ, / szorítja, nyomja, összefogja / egyik dolog a másikát / s így mindegyik determinált. / Csak ami nincs, annak van bokra, / csak ami lesz, az a virág, / ami van, széthull darabokra.”
A széthullás, a darabokra törés filozófiáját és mélylélektanát ne boncolgassuk, s azt se, hogy miért, mily látomások által gyötörve hullott szét ez a ragyogó elme, hanem arra figyeljünk, hogy a testvérművészetek, például a grafika (az elektrográfia) értelmező-újrateremtő gesztusával – akár egy portréból kiindulva – miként lehet a darabokra tört egészet összerakni, műalkotássá emelni. Mert a jellegzetes – a tizenkilenc éves, komor nézésű költőt ábrázoló – makói fotót felhasználva, grafikai elemmé (fókuszba állított világmagyarázattá) téve lehetőség nyílik a dráma képi megfogalmazására is. A magyar grafika eddig jobbára csak egy-egy vershez kapcsolódva, illusztrációként (Würtz Ádám) jelenítette meg ezt a többszörösen összetett világot.
A Magyar Elektrográfiai Társaság Fényes és sötét – Diptichonok József Attila tiszteletére – című kiállítása, vendégművészek szerepeltetésével, annyiban új kezdemény, hogy a képzőművészet eszközével próbálja nem csupán megjeleníteni, hanem értelmezni is ezt a tragédiától sem mentes életművet. Harminckét alkotó – fiataltól az idősebbig – ünnepli a harminckétéves – mert itt megállt az idő – világnagyságot. S ebben a gesztusban semmi szépelgő alázat nincs. Van viszont, mert az életmű megengedi, dráma, robbanás, profán és szent indulat. Még a legdurvább, az arcból a személyiség őrületét kihozó torzítás is (Vass Tibor) kíméletlenül a lényegre tapint. Amiben a dráma tetten érhető: az öngyilkosságra. Az elektrográfusok, jóllehet együtt érző fájdalommal, számítógépeik segítségével azért tépték szét, tördelték össze, montírozták egymásra, illesztették táj- és épületfotóhoz, kézíráshoz, plakátigazságot is hordozó kisnyomtatványokhoz (Halbauer Ede – Siesta Szanatórium cégjeles papírja) az említett fotót, hogy a szerkezeten belül a grafika törvényeit is magukon hordozó arcdarabokból – ebből a furcsa, ám megunhatatlan motívumkincsből – más és más megközelítésben teljesen új műalkotássá váljék. Amely az értelmezhető-átértelmező művész karakterjegyeit is fölmutatja (HAász Ágnes, Lux Antal, Péter Ágnes, Bohár András, Detvay Jenő), ugyanakkor eme sajátos stílusjegyeket szinte a képtelenségig fokozva, jól érzékelteti a József Attila-i életmű – egy szomorú arcban ugyancsak megképződött – drámáját: a miért nincs bűnöm, ha van tébolyító feszültségét.
A fényes és sötét, mint ellentétpár – a mitológiai jelképek sokféle értelmezése mellett – az életvalóság sarkaira (lent és fönt) éppúgy utal, mint az értékelfogadás körüli harcokra (elismerés–mellőzés).
Elektrográfusaink esetében pedig ez a drámai összeütközés tág teret kínált, a fénynyalábok, fénypászmák és a csaknem a monokrómig zsugorított éjsötét (fekete) felületet megosztó katartikus játékára. HAász Ágnes diptichonjának egy arca – a sínre fektetett fej mint vonat, illetve a szem mint számonkérő akarat – jól jelzi eme képpé vált ítélkezés és sajnálat hatékonyságát. Péter Ágnes, legalábbis kétosztatú grafikájának színes mezőjében, a lézerfény megvillantásával, és a stilizált sínpár (s az alatta meghúzódó koporsó? árok?) sokkszerű megjelenítésével szintén a tragikus öngyilkosságra emlékeztet (a csak baljós végzetet szimbolizál). Egészen kiváló Bohár András értelmezése, hiszen az arcból kiemelt két világos, horizontális mezőt – az egyik a szemet, másik az ajkat mutatja – filozófiai-közgazdaságtani idézetek (cél: maximális szabadság) fényében botorkáló, a tőke által kisemmizett alakok társaságában látatja. Daradics Árpád dekoratívnak tetsző vörös dróthálója kinyit és bezár, Bátai Sándor talált tárgya (egy ismeretlen nő fényképe) valaminő elérhetetlen csoda és az elutasításból eredő árvaság-magány szimbóluma. Lux Antal (Németország) lapokon belüli kétosztatú – kifehérített – motívuma jól él, artisztikus hatást keltve a sötét és világos kontrasztjában Hernádi Paula horizontálisan három részre osztott síkján a fénysarló valósággal vág, míg a hollandiai vendégművész, Beaty Czető sárgás barna káprázatában a női corpus minden fajta szenvedésélményt (megfeszíttetést) involvál. Érdekes, ahogyan Koroknai Zsolt saját emlékezés-szenvedés mitológiáját 4x4 természetfotó (az út sírtól sírig) segítségével tudtunkra adja, s nem kevésbé az, ahogyan Kecskés Péter a röntgenképbe és pointillista színözönbe bújtatja a halhatatlan kontúrt és az égő szempárt.
Drozsnyik Dávid szép, attraktív lapján a villámfény hasította portré, illetve egy „idegen” síró arc drámai csomópont. Ezt Kántor József különleges „kártyajátékkal” – a megsokszorozott alakok tükörképével. Ország László pedig a parázs vörösével éri el. Papp László pontháló mögötti rejtezésében az arcra újabb arc – világító ész? – kerül, Kováts Borbála rajzos, fűszálas tengere pedig hol kiemeli a világító szempárt, hol mérhetetlen nagyságúra fölnagyítja az arcot. Susanna Lakner (Németország), Lengyel Zsüliett, Nagy Stoica Georgeta a drótháló, a földtérkép és a fekete nap mögé bújtatva megidézendő hősünket ugyancsak sokat mondanak el József Attila tragédiájáról.
Stark István a vörös lángolásban, Tricepsz az egymásra montírozott szenvedésben, Repászki Ferenc a hatalmasra nagyított két félteke-egy arcban, Sós Evelin, jóllehet egyik lapján több részre bontja a síkot, a zöld borzongásában bízik. Sándor Edit oválisba helyezett két-két, befelé és kifelé néző portréja megsejtett valamit a nehezen viselhető tükörigazságból.
Többen az írás, a szöveg, a József Attila-kézirat és a nyomtatott vers érzéki valóságát beemelik a képtérbe (Herendi Péter, Károly Sándor Áron, Csernák Máté), és ez értelmezhető, máskor kalligrafikus bizonyosság-bizonytalanság különös fényben mutatja a töredezett portrét. Harangozó Ferenc függélyes nemzeti színű szalagja egyfajta figyelmeztetésnek tetszik: az elárvultság ölthet nemzetközi méreteket, ám itt honi gyökerű. Gábos József fényékje nemcsak a vizsgált arcba, ám belénk is hasít.
A Ferencvárosi Pincegaléria tárlatán a József Attila-i szenvedés karakteres elektrográfiai lapok sorozatán keresztül csaknem kozmikussá nő. Minthogy ez a kiúttalan árvaság a mi árvaságunk is, köszönet illeti a lélekgyógyász alkotókat. Műveik a megvilágosodás iskolapéldái.