JA_vadalom
Szenti Ernő
Költő, képzőművész (1939-2012). 1961-ben, a szegedi tanítóképző, majd a tanárképző főiskola (földrajz-rajz) elvégzése után Kisújszállásra került. Első verseskötete 1992-ben látott napvilágot, Léghajón a mélybe címmel. Ezt 2005-ig még hat megjelent könyv követte, melyeket maga illusztrált. 2006-ban Berek Barátja Emlékplakettel tüntették ki. A Széphalom Könyvműhely gondozásában a 2007-es Ünnepi Könyvhétre jelent meg A körkérdés vége című kötete, melyet hagyományosan a szerző illusztrált, 2009-ben pedig a Nyikorgó árnyak kötete. 2009-ben Nagykunságért-díjat kapott. Fotó: Vass Tibor (Berekfürdő, 2011)
LAPUNKBAN MÉG »
„két szép nagy alma
egy sárgarépa
meg néhány banán"
Falcsik Mari
Spanyolnátha, 2010 tél
Szenti Ernő
Üzengetés
Visszaüzent az égbolt a tájnak:
A bábok között elaludt egy hangya.
Visszaüzent a levél a fának:
Csak ami nincs, annak van bokra.
Visszaüzent a levegő a lélegzetnek:
A működésben van a nyugalom.
Visszaüzent a tél a tavasznak
Országos volt a pusztulásban.
Visszaüzent a kézfej a kopogásnak:
Már nem fog kézen mit megfogok.
Visszaüzent a szó a szájnak:
Tejfoggal kőbe mért haraptál.
Visszaüzent az álom az ébrenlétnek:
Kristály szeretne lenni a patkány is.
Visszaüzent a töltőtoll a versnek:
A mindenséggel mérd magad!
Visszaüzent a válasz a kérdésnek:
Mért siettél, ha elmaradtál?
Visszaüzent a remény a kétségbeesésnek:
Kit anya szült, az mind csalódik végül.
Visszaüzent a koporsószög a bölcsőnek:
Születtem, elvegyültem és kiváltam.
Visszaüzent a csont a húsnak:
E föld befogad, mint a persely.
Visszaüzent a végtelen a pontnak:
Egy pillanat s kész az idő egésze.
Üzent az elhagyatott a társ nélkül maradóknak:
A semmiből vissza ne rántsatok.
Emlékkönyvön kívül
Mondd, gondoltad-e egykor ott, a rakodópart alsó kövén ülve,
hogy amit sorsod a költészet szájába adott,
annak elévülési ideje se nem több,
se nem kevesebb az égbolt elévülési idejénél.
Mondd, gondoltad-e egykor ott, amikor felnéztél
az est alól: amit leolvasott költészeted az élet szájáról:
az mind részleteiben, mind összességében más
mint a világosság megunhatatlan gesztusa.
Örökkön háborog a tenger, örökkön zúgnak a habok.
Örökkön fájdalmas az ember, örökkön kicsik a dolgok.
Mondd, gondoltad-e egykor ott, a kórházi ágyon fekve,
hogy amit lírád megtalált a logika kihúzott fiókjában,
aziránt a modern tudományok is élénken érdeklődnek.
Vajon visszaarányosodott volna-e hozzád minden,
ami volt, ha a szerelemtől nem csupán álörömöket kapsz?
Mondd, megérezted-e egykor ott, a teherpályaudvaron,
hogy közeleg az idő, amikor akaratod ellenére
sikerre viszik gondolataid az igazságtól kapott stafétabotot.
Mondd, azon a végzetes estén, megfordult-e a fejedben,
hogy amit visszafordíthatatlanná készülsz tenni,
az abban a szent pillanatban egy kozmikussá tágítható világ
kezdetévé válik, és marad is az idők végezetéig.