Ülj le szépen.
Az ölembe, ide.
S hallgasd a mesét.
Ne vágyjon még rád az ágy.
Nem most temettünk, a remény ostobán vitt

tovább

s én verseid között pörgetném álmaid.
Hátha itt leszel.
De nem vagy itt.
Nem vagy sehol.
Ahogy elsiklik felettünk a fény, mibennünk az élet,
kihullik szavaid mögül a világ.
Nem látlak át soraidon, én áramlok csak bennük,
ahogy Hans Castorp madame Chauchat testében.
Kemény, s európai a hang,
remegő érc
vergődő cimbalom.
Azt mondtad, még nem nagy az ember.

Mert egymással is sötétben vagyunk,
bár gondunk az ember, a szép, a baj.
Ember nélkül, embertelenül,
úgy olvaslak, mint kést a vaj.