1.
Itt állok a csillámló sziklafal közelében
A nyárrá változott tél
fényzuhatagában
szemközt a táblával ahová halhatatlan nevedet írták
ahol a soraid sorakoznak
s alattuk elszáradt virágok lelke ring
a könnyű márciusi szél pilleszárnyán

csupa szerelem itt minden távol s közel
a Hámori-tó tükre engedelmes ölét tartja az égnek
s a távolban odébb
a Molnár-szikla siratja kőkönnyeivel
a halott szerelmeseket

csak az lehet halhatatlan aki meghalt

2.
József Attila nem tudom szeretlek-e
jó lenne ha oly egyszerű lenne mint az egyszeregy
ha tiszta képlet lenne minden
és megoldható lenne idekinn
ami odabenn kuszaság
fondor magány

3.
gyakran találkozom veled
ahogy maszatos arccal
nagyra nőtt kopott kiskabátban
elém pattansz
jobb tenyeredet kérőn kinyújtod
a bal kezedben papírforgók és vizeskannák pörögnek
láthatatlanul
két fillért kérsz
libasültre kéne néni
jó ruhára
kuglerre

a kugler öt forint kisfiam

nyújtanám
de már nem vagy sehol

komisz vagy

fekszel a parkban a padon
hungarocellre terített embercsomag

inogsz a váróteremben
kopott kiskabátban dideregsz az esztéká folyosóján

és éjjel amikor hazafelé megyek
hálsz az utcán

nem lenni miért nem igyekszel?

miért nézel rám
a síró csecsemő szeméből
olyan árván

miért vakogod nekem
a gazdátlan kutyák
sovány horpaszából feltörő verssorokkal
hogy:
nagyon fáj

4.
az idő Mercédeszeken és Volvókon száguld
s te itt fekszel a hó elszürkült rongycsomóján
kidobott szelet kenyér

akibe beleharaptak
akit kiköptek
mert keserű volt

keserű vagy József Attila
az ínynek
amely az édeshez szokott
a kifinomult gourmandnak keserű vagy
nem mint a ginnel kevert tonik
hanem mint az élet rózsadombját
a mélyből tápláló
trágyadomb legalján a megerjedt állati ürülék

keserű
mint a lét
a város peremén

az idő peremén

a hülyére szürkült félbéna öregek arcán
tündöklik így a szélütött szájból kicsorgó keserű nyál

5.
hisz megettelek!

már tizenévesen szemmaró sötétben
a dunnából emelt barikád mögött
zseblámpafénynél olvastalak
faltalak magamba
az utolsó morzsáidat is felszedegettem
minden szavadat
töredékedet
képedet
megrágtam és kiköptem és lenyeltem
és kiokádtam
és újra kezdtem
mint kit az éhség fal hogy újra faljon

iszonyat ez

a dunna alkóvja mögött a félhomályban
gyönyörrel kínzott minden sorod

üvöltöttem volna
hát mit csinálsz a szavakból
milyen káprázat tornya ez
amelyből egy másik világra látok
tornáca pokol
mélyén a lélek szédülete

ha meghaltál
hát halj meg egészen
pihenj meg
és nyugodj

a koporsódat ne feszegesd
ne térj vissza szavaid nyűhetetlen zubbonyában
bársony neszeken ingó kísértet
ne lépj kopott bakancsos lábaddal
meztelen sebes szívemre
ne nézegesd a tükörben az arcod
és ne utáld durvára formált orrodat
és nagy kezeidet
hisz már nincsenek sehol

a férgek megették

hallod?
figyelj rám!

már nem vagy!
az árnyék valóságosabb
és a füst tenyérbe foghatóbb
mint te vagy

te rég halott!

6.
a rakodópart alsó kövén már annyian ültek
a te helyed rég elkopott
és a csillámló sziklafal
nem őriz téged

te levegőből vagy
zihálásomból
álmaimból
sóhajaimból kivésett szobor

hát nem mindegy ki szeretett s ki nem?

hisz kiterítettek úgyis

József Attila kiterítenek úgyis
gyere egyél terítve van
edd meg magad

fogad morzsold szét
fald föl nyelvedet

ki vagy te
hogy legbelsőbb titkaidat
két ülésben
kitakarod elvakarod
mutogatod nekem

hogy földig hajoljak
megroppanjak ekkora súly alatt
amit rám raksz

te mindenség fia
senki fia
szappanfőző fia
mindenség legénye
szépség koldusa

7.
József Attila a hátsó padban ült egyedül

segített nekem a fát cipelni otthonról
és a szeneskályhát begyújtani az osztályteremben télen
senki sem tudott
akkora tüzet rakni mint ő

József Attilának nem volt iskolaköpenye
de a kokárdát a szíve fölött hordta
és a szívét az inge fölött a kabátja fölött
a legnagyobb hidegben is

szegény József Attila
még vezetéknév sem jutott neki

mindig a két keresztnevén szólítottam
hogy ne érezze annyira
nincs valamije ami más mindenkinek van

tanítás után együtt mentünk haza
együtt hasaltunk a réten a szénaboglyák mellett
és az udvaron a diófa alatt

hallgattam ahogyan
bevallja a bűneimet
a szégyeneimet

hallgattam
ahogyan harminckilenc hangból összerakja a kozmoszt
és a kozmosz énekelni kezdett
hallgattam ahogyan a harminckilenc hangból
– ennyit kaptunk mindketten édesanyánktól –
ebből a harminckilenc hangból
körém rakja az űrt
a semmit
odavarázsol egy ágat
és ráülteti
a szívemet

8.
(Mellékdal)

(Jön a vonat, sírok utánad,
itt a sírod, mégsem talállak,
talán kigyúl e hideg szó,
talán lombot hajt a koporsó:
………………………….
………………………….
Meghaltál, s ama pillanatban
múlóból lettél halhatatlan!)