Krúdyval kell kezdenem, mert századik születésnapjára, 1917-ben úgy írt Tompa Mihályról, amilyen szívvel azóta tette azt senki.

„A nemzet emlékei között ugyanolyan kivételes helye van Tompa Mihálynak, mint a rossz esztendőkre következő boldogabb esztendőknek. E nemzet mindig könnyen felejtett, és szívesen megbocsátott, mint egy fiatalasszony.
(…)
csupán Tompa Mihály, a verekedő Petőfi szelíd, nőies testvére pengeti hangszerét a felvidéken, versei kéziratban keringnek Rimaszombat környékén, még börtönszaga van papi talárjának, kedve mélabús, mint az őszi dal, és hangja oly elringató, mint a tücsök zenélése a régi házban, ahová hosszú viszontagságok után érkezik az emigráns.
(…)
Tompa Mihály, akinek emlékezete e századik szeptemberi napon úgy úszik felénk, mint a virág kelyhe a rozsdás mezőkön, oly enyheség volt a nemzet életében, mint a perzselő, lángos, tűzvészes nyár után következő langyos, piruló ecetfás, mélán félrehajtott fejű ősz, amikor a megszedett szőlőhegyeknek már visszhangjuk van, és az ember megbékül az élettel.
(…)
Méla volt, mint az őszök Magyarországon. (…) A hegedősök kései unokája volt, aki szívrepesztő küzdelmek után, újra szeretni tanította a magyarokat.”

A helyzet az, hogy Tompa helyezett, ha Hernádkakról és irodalomról beszélünk, csakhogy eddig érdemben a Spanyolnátha művészeti folyóiraton kívül, szeles e vidéken senki nem beszélt róla.

A Spanyolnátha viszont már beszélt, 2013-ban, az onlájn kulturális szerkesztőségek éjszakáján, a folyóirat miskolci műhelyében, a Színészmúzeumban. Madame Tompadour címmel rendezett Tompa Mihály-emlékestet a folyóirat, ahol a jelenlévők közül alkotásaikkal szerepelt Mikita Gábor színháztörténész, muzelógus, Vass Nóra, a Herman Ottó Múzeum kommunikációs osztályának vezetője, Berka Attila és Székelyhidi Zsolt írók, költők, mind a Spanyolnátha szerkesztői.

S beszélt a folyóirat Tompáról a 2017-es Emlékévben is, a Néha olyan jól beszélek című kötetében, melyből az SPN Krú ad majd elő hamarosan.

Honnan ez a cím? Tompa írta Aranynak: „Én itt híres és divatos pap vagyok, tán derék is, de ezzel még igen kevés van mondva, csak azt jelenti, hogy a többi tán olyan sincs, hangom monoton, imádkozni egyáltalán nem tudok, nincs abban semmi kenet, semmi buzgóság... Improvisálni a csalásig tudok, nyelvem jól pereg, mint az orsó és igazán, néha olyan jól beszélek, hogy szinte sajnálom, hogy az egész beszéd elvész...»

Hanván írta mindezt, onnan, ahonnan az az eleddig ismeretlen Tompa-levél származik, amely ezen emlékhelyen megtalálható és megtekinthető: az 1858-ban született irat kijelöli a Vidám Páva vitathatalanul meghatározó helyét a Tompa-kultusz ápolói között.

S ha már emlegettem Aranyt is, tudnunk kell, hogy a Vidám Páva birtokában van Arany János Rákócziné című versének kézzel írott másolata, 1860-ból.
Nem olcsó, nem kicsi, nem középiskolás fokon tanítani.

Miért Vidám Páva?
„Szindúsan, mint a páva tolla, / Terűl ki nékem a világ;” — írja Tompa 1847-ben A lány szeretőnek való huncut versében.
Miért Vidám? Volt fehér, fekete, néma… De vidám az irodalomban még nem volt, pedig a páva vidám.

Üssék be a keresőbe ma este, hogy vidám páva. Női zoknik és alsók jönnek, vidám pávásak. És tegyék ugyanezt holnap — e rendezvénynek köszönhetően a vidám pávás női zoknik úgy lecsúsznak az első oldalról, mint ahogy Tompa tűnt el pár irodalomtankönyvből.

Nem szeretem a siránkozókat, akik Tompa ’kihullása’ okán sápítoznak, ahelyett, hogy kihallatnák: mindannyiunknak sokat kell beszélni Tompáról, hogy az első tíztalálatok között ne a tompa élű kések köszörűit kínálják eladásra.

Hagyják ma éjszakára is bekapcsolva telefonjaikat, nyitva a közösségi oldalak ablakait, és mondják el fennhangon többször, Vidám Páva, meg hogy Tompa Mihály, meg hogy Hernádkak, és meglátják, holnap reggel üzenőfalaikon már hernádkaki vidámpávahúst üzenőfalatozhathatnak.

Azon jobb-e siránkozni, mert siránkozni márpedig ugye muszáj, hogy Tompáról nincs utca elnevezve Hernádkakon, vagy azon, ha bárhol van egy olyan költőről utca elnevezve, akiről ma már egy szomorú páva sem beszél.

Van Berekfürdőn egy Fodor József utca.
„Mint különös pávamadár villant fel hirtelen felnőtté varázsolt, örök-ámuló gyerekarcával, ideges, tétova, rebbenő szemével, hegyes, bohócos kalapjával és cérnanyakkendőjével Kosztolányi Dezső” — írta le így egy szerkesztőségbe toppanó kollégáját Fodor József.
Tatay Sándorról azt írta, hogy egy alkotóházban „az éjszaka folyamán azon gondolkozott, hogyan lehetne megfojtani azt a pávát, amely folyton ablaka alatt rikácsolt.”
Hát még ennyi vidám pávaságot!

És nem biztos, hogy Fodor Józsefet azért nem emlegetjük, mert szerepel a nagy októberek antológiáiban. És több híres Fodor József is volt, ki kell még derítenem, az eredeti szándék melyiküket jelöli. Berekfürdőn Fodor József mellett többek között Nagy László, Veres Péter, Arany János, Móricz Zsigmond, Váci Mihály, Gárdonyi Géza, Radnóti Miklós él utcanevekben. Tompa ugyan ott sincs, de még lehet.

Akik nálam körbenéznek, tudják, hogy szeretem az utcanévtáblákat. Persze nem válogatás nélkül: itt mindnek megvan a maga jelentős jelentése.
De látnak-e Tompa utcanévtáblát? Nem tiltakozásom jele, hogy nincs. Nem sikerült szerezni. Venni, szerezni, estébé.

Mondhatom esténként hiába a bekapcsolva hagyott telefon közelében fennhangon többször, hogy utcanévtábla, csak ugyanaz a Petőfi jön velem szembe folyton, ami ingyen se kéne, mert hát műanyag. És hát az Tompa szerint is csak „Fény-zománcú tündéres kis sírhalom”.

Szeretem a Wikipédia „egyértelműsítő lapok” elnevezésű gyűjteményét, ahol felsorolja, hogy az érintett név, teszem azt pl. Fodor József alatt egyértelműen ki a költő, a vívó, a vegyész.
Arra indít, hogy majdan egyértelműsítő napok-at is rendezzünk: emlékezvén arra, hogy Tompa Hernádkak-kötődését, és Hernádkak Tompa-kötődését mától fogva tettük két kézzel foghatóvá, egyértelműen tíz körömmel Kak-akarva.

Szeretem a penész színét. Nyomhagyó eszközeimmel gyakran beledolgozom a képeimbe, krémesíti a szürkét, rémesíti a vöröset. A szagát kevésbé kedvelem, ezért soha nem dolgoznám, nyomhagynám be egy általam alapított emlékhelybe. Nem penészszagú, kárszerűen korszerűtlen emlékhelyet alapítok. Az itt van, egyétek, oszt jónapot tőlem távol áll. Itt van, legyétek, zengjük be élettel.

A Vidám Páva egyik projekt-eleme egyedülállóan kortársi aspektusba helyezi a költőt: a Tompát kortársítjuk, a kortársakat Tompásítjuk cím magáért beszél.

Az, hogy az Emlékhelyre a Sprint Tanodának köszönhetően nap mint nap hernádkaki gyerekek, az INTRO akkreditált Tehetségpontnak köszönhetően miskolci és távolabb élő középiskolások és felsőoktatási intézmények hallgatói a Spanyolnátha művészeti folyóirat szerkesztőségébe és a Spanyolnátha Nemzetközi Mail Art Művésztelepre egész évben alkotni és pihenni járnak, biztosítja, hogy pezsgő élet zajlik majd az Emlékhelyen.

A Vidám Páva nem osztálykirándulások kötelezően útba ejtendő, letudandó tízpercese kíván lenni, de a kötelező, a letudandó és a tízpercezés nélkül a megkerülhetetlen az a Tompa-emlékhely, ahol nem csak nézelődni, hanem alkotni is lehet, többek között tompamihályos mail artot, ami a helyi Magyar Küldeményművészeti Társaság támogatásának köszönhetően majd oda érkezik, ahová a látogatok címzik. A hernádkaki keletbélyegző még Tompásabbá, pótolhatatlan relikviává avathatja az alkotásokat.

Az Emlékhelyen láthatják a HERnádkak Művészeti HERbáriumot, azt az olvasószobát, melyben a Tompa-könyvgyűjtemény ritka, korabeli darabjai, valamint a Tompa munkásságát méltató, róla szóló irodalom kap helyet, s helyi használatra számos Tompa-kötet, és kortársainak kötetei (pl. Arany, Petőfi, Jókai) kézbe vehetőek, kutathatóak; s láthatják a Tompa Mihály hernádkaki, közel egy esztendős házitanítóskodását méltató helytörténeti kutató feldolgozott levéltári és egyéb dokumentumokat.

Miért látunk az emlékhelyen Garayt, Aranyt, Petőfit, Jókait, Hermant?

A már említett Tompát kortársítjuk, a kortársakat Tompásítjuk elnevezésű, az elkövetkező fél évtized alatt megvalósítandó összművészeti projektben elindul a Tompla plusz sorozat, mely a Bartók plusz Operafesztivállal 22 évig közösen működtetett, az Operafesztivál megszűnése miatt megújuló formában tovább élő Légyott-projektjének folytatója: megelevenítjük Tompa neves fiktív és valós találkozásait ismert személyekkel, így a következő fél évtizedben évente egy-egy projekt-elemben rendezzük meg a Tompa plusz Petőfi, Tompa plusz Garay, Tompla Plusz Herman Ottó(né), Tompa plusz Arany, Tompa plusz Bartók „Légyottokat”.
Ehhez társul a Küldeményművészet plusz, mely a Vidám Páva és a Magyar Küldeményművészeti Társaság együtttműködésének köszönhetően a mail artot és a Tompa plusz alkotóit kapcsolja össze kortárs alkotók erre az alkalomra készített művei által.
A HERnádkak HERbáriumban a Tompa plusz küldeményművészet-mappája is kézbe vehető lesz, így megtekinthetőek a világ bélyegein, képeslapjain előforduló páva-ábrázolások, Tompa-, Arany-, Petőfi-centenáriumok filatéliai érdekességei, egyéb képeslapok, alkalmi borítékok elsőnapi bélyegzései.

És ha ma még bor, és pezsgő élet, akkor persze Tompa:

„És beszélek: Mi az ember? Egy pohár,
Mely száz szomjú szenvedés közt sorra jár,
Benn az élet, bor... de ürmös... mit nevetsz...?
A bor elfogy, a pohárnak vége ez...
Fénylő kristály volt, s im rosz cserép leve,
Eltűnt vigan pezsgő, szikrázó leve;
Hát a szesz... A szesz fiúk... eh menjetek!
Ilyen kérdést csak a papnak tegyetek!”
A Drozsnyik-szoborral kapcsolatban többen kérdezték, mikor lesz kész. Meg hogy hoznának festéket, ne csak a páva legyen már rajta lekenve. Teljesen érthetők a reakciók. Mindaddig, amíg az ember meg nem ismeri Drozsnyik személetét, olyanná akarja formálni a szobrot, hogy az szerinte kész legyen. Szerinte legyen kész.
De Erdély Miklós és az SPN Krú egy korábbi performansza óta tudjuk, hogy Kész van, ami készül, ezért eme szoborpark félkésznek érzett alkotásainak kerekeit forgatni szabad, s felkapaszkodni is lehet rájuk ugyan, amíg a szülők és a józan Tomparaszti ész engedi. Őrzött, de nem eu-konform játszótéri eszközökről is van szó, melyek játékteret teremtenek maguk köré, ahol Tompát megidézni minden évszakban, sok-sok alkalommal érdemes lesz majd.

Krúdy, 1918-ból:
„Tompa Mihály az álmodozó írók közé tartozott, aki úgy könnyített élete keserűségén, hogy diósgyőri árkusokra írta fel a bántalmakat, szenvedéseket, kellemetlen embereket.

„Irodalmi hagyatéknak” hívják az iratcsomagot, amelyet a közeli napokban bontanak fel a fehérpapok, akik ötven évig őrizték. Lévay József, a miskolci aggastyán, Magyarország elmúlt fél századának élő memoárja úgy tudja, hogy a szelídkés és alázatos Tompa ezekben az úgynevezett anekdotákban számol be ellenségeiről, kellemetlen ismerőseiről, alig elviselhető embertársairól.
(…)
Tompa Mihály idejében a naplóírás volt hanyatló divat. Mint egy kinyúlása ez a Kazinczy-féle levelező divatnak. Az emigránsok már összevissza téregetnek, nyiladoznak a börtönök, mindenki telve van emlékekkel, amelyeket egyelőre nem szabad nyilvánosságra hozni. (Sajátságos, hogy külső országok irodalmában is szokásban volt akkor a napló formájában írott regény, amelynek művészietlen technikájára azóta fátyolt borítottak). Az íróasztal fiókjának szánt napló jó alkalom volt arra, hogy kipanaszkodja magát a magányos ember az éj csöndjében. A nők egy-egy beköszöntő szerelem jöttével veszik elő a naplójukat, hogy folytassák az élmények felsorolását. Ámde az ilyen naplók hamar hervadnak, mint akár a nászutasok feljegyzései. Hervadt, keserű íz marad a napló végén, mint a szobában, ahol egész éjjel dorbézoltak s dohányoztak. Az igazi naplót a keserű, igazságtalanságokkal, elégedetlenségekkel küzdő ember írja. Akinek még a rossz idő is fájdalmat okoz, de sokkal büszkébb, mintsem belső sebeiről beszéljen. Azok a belső élmények, amelyekről kívülről semmit nem tudunk, úgy vonulnak végig a szenvedő ember fejtegetéseiben, mint a fekete lovagok baktatnak az országúton.”

Végül egy személyes emlék. Általános iskolás koromban, az 1285. sz. Bükki Ifjú Partizán Úttörőcsapat Ady Endre Általános Iskolájának magyartermében a bejárati ajtóval szemközti falon, az első ablak felett csüngött Arany, Petőfi, Tompa portréja.

Az orosz teremben a tagköztársaságok címerei szerencsére a hátsó falon lógtak, azokat óra közben nem kellett bámulni, de ezek ott hárman, akikről sokáig azt hittem, ők is bükki ifjú partizánok, hát igencsak beletekintettek évekig a fejembe.

Gondolta a fene, hogy tették ezt annyira, hogy máig nem is tudtam a tekintetüktől megszabadulni. Később abba az iskolába tértem vissza tanítani, és volt szerencsém jó pár órát abban a teremben is, immáron pedagógusként eltölteni.
Arany, Petőfi, Tompa sehol, de képeik, kereteik nyomai árnyalattal világosabban mutatták valaha volt helyüket. Pedig hányszor, de hányszor átfesthették sötétebbnél sötétebb anyagokkal, hány réteggel takarták volna a szem elől; értsék ezt kép-letesen is.
De azért megnyugtató, hogy átüt itt-ott a tompaság, egy vidám páva tollának színkavalkádjából az a szép halovány, az a szép élemény, ha jó szögben áll előtte az ember.

Bizonyára jártak már úgy, hogy otthonukban egy felújítást követően, vagy csak mert megunták, egy órát nem tettek vissza a helyére; az ember akár hónapokig, sőt évekig is odanézhet még, megtudni, mennyi az idő.
Kívánom, így égjen tekintetünkbe Hernádkakon az, hogy Tompa itt élt köztünk egy esztendeig. Adják át gyermekeiknek, unokáiknak büszkén ezt a jó hírt, hozzák el őket rendszeresen ide, hogy érezhessék: színdúsan, mint a páva tolla, terül ki nékik a világ.


*Elhangzott 2021. szeptember 28-án, Tompa Mihály 204. születésnapján, a hernádkaki Vidám Páva — Tompa Mihály Kultúrkert és Alkotóház avatásán