Marosvári Kata
SPN könyvek ajánló
Marosvári Kata
De-demotivál
A kinyitott laptopom előtt ülök, kamera, mikrofon bekapcsolva, kommunikálok.
A csatorna másik oldalán egy barátnőm osztja jó tanácsait:
— Szóval, ha szarul érzed magad, használd fel a felgyülemlett keserűséget, feszültséget a munkáidban! Légy kreatív, fejezd ki a festészetedben ezt a lelkiállapotot! A nagy festőket is ez motiválta, kiadták magukból azt a sok feszkót. És az..az olyan jó! Hiteles tud lenni, te is jobban leszel tőle.
Hirtelen nem tudom eldönteni, ki ül a kamera másik végén. Segítőkész barát, pszichológus vagy valami életmód-tanácsadó, trainer, okoskodó némber? Lárifárfi! Tele van a padlás jó tanácsokkal. Ráadásul, ha ő a barátnőm, akkor ismernie kéne annyira, hogy tudja, hogy ezeket én is tudom magamtól. A lökött.
Na várjunk, miért is hibáztatom?
Attól érzem jobban magam, ha végre nem magam hibáztatom? Ó, kár volt erre rádöbbenni!
De várjunk csak...ha én belátom, mennyire borzalmas vagyok, akkor csak feleannyira vagyok borzalmas, mint amennyire borzalmas lennék, ha nem látnám be! De jó vagyok! Hát ez is borzalmas...borzal-mas..bor! Igen, a bor jól jön! Segíteni fog az alkotásban! Mindjárt bontok is egy üveggel, oda fogok ülni az üres vászon elé és orrlyukamat kitágítva szürcsölöm majd a nedűt, belemárton az agyam a piros löttybe és fog majd az ecsetem is! Jajj! Nincs tiszta lapos pohár! Pedig nem ihatok bögréből, komoly, alkotó ember vagyok, nem valami kócos egyetemista.
Megálltam egy pillanatra...Nem vagyok alkotó, csak el tudom képzelni, milyen alkotni.
El kell mosnom a talpas poharat és ha már maradt némi hab a szivacsban, a többi poharat, bögrét, csészét is elmosom!
Amíg a forró víz alatt suvickolok, bedagadnak az ujjaimon fekvő bőrredők, eszembe jutnak nagyapám reumás kezei.
Azokban a kézredőkben emberöltők emlékei tapadhattak meg: szén, cefre, csiríz maradvány, puskapor, nők illata. Dürer megcsókolta volna azokat a kezeket, hogy fametszetet készíthessen róluk, én pedig évekig bambán bámultam, ahogy a koszos cipőmet kötik be.
Mindent elmosogattam. Magamhoz veszek egy tiszta poharat, bort öntök és felteszem a lábam.
Nem vagyok alkotó, csak elképzelni tudom, milyen annak lenni.
A lány megfésülte szőke haját, feltűzte kabátjára a Nirvanás jelvényt, és sietve kiviharzott az ajtón. Aznap nem ment be az iskolába.
Matematika témazárót írtak első órában, és már előző nap eldöntötte, hogy a másik irányba indul reggel.
A gödöllői Alsó-parkot kettészelő Rákos-patak partján ücsörögtem, a cigarettás dobozom bélését tépkedtem. A lány közellétét megéreztem, a közeli nyúldomb irányából érkezett. Mosollyal üdvözöltem, ledobta táskáját a földre, és mellém telepedett.
— Mit csinálsz, mi lesz abból?
— Papírrepülő, meghajtom, szélnek eresztjük.
A lány szkeptikusan méricskélte a gyűrött fecnit.
— Látom, lövésed sincs hozzá, hogy kell szépen éleket hajtogatni. Csináljunk inkább papírhajót, egyszerűbb. Hátrafordult és kibányászott táskájából egy nagy kockás füzetet. Meglepve vettem észre babráló kezecskéit..Milyen göcsörtösek! Mint nagyapámé.
A füzet középen nyílt szét, egyenletek négyzetre emelve, felbontva, parabola, hyperbola görbéiből egy női derék kontúrozva, megtoldva lapockákkal és kiszélesedő csípővel.
— Szép árnyékolás, tetszik ez a grafika.
— Szereted Dürert? - kérdezte hunyorogva. - Tegnap őket hallgatva - rábökött Nirvanás kitűzőjére - elkalandoztam a tananyagtól.
— Szerencsés vagy, engem már nem motiválnak az ilyen impressziók.
— Hát mi motivál?
Levettem lábam a fotelszékről, belekortyoltam a borba, megfájdult a fejem.
— Mi motivál?
A csaphoz léptem ellötykölni poharam.
— … talán az emlékek.
A lány kitépte a füzetlapot. Néhány átlós és felező hajtás után elkészült a kis papírhajó.
— Tessék, tedd a vízre!
2. fejezet
— Mondom neked, láttam azt a lányt, akiről a múltkor meséltem!
— Azt a kis táskás szöszit?
— Nem, hanem a sápadt feketét!
— Nem emlékszem rá.
— Tudod, amelyik azt a rock bandás kitűzőt hordja. Mi is a nevük? Az unokám is szereti, na mindegy.
— Nem a tízemeletesben lakik a vasút mellett? Azt hiszem, most temették el a nagypapáját. Jó ember volt. Igaz, az unokája lökött, a múltkor láttam sírni egy betört kirakatüveg előtt.
— Mi? Nem, annak már barna haja van! Én arról a feketéről beszélek, amelyik az utca másik tízemeletesében lakik. A dög! A múltkor felpofozta az unokámat nyílt utcán!
— Ó igen már tudom! Az a lány, akinek egy kis ideig udvarolt az unokád!
— Az én unokám nem akarna semmit egy ilyen kis szukától. Azt a lányt valaki megtéphetné már, azt hiszi, hogy az élet egy biztonságos játszótér, nem kapott még elég nyaklevest!
— Én úgy tudom, hogy nagyon szerették egymást.
A szárítóra helyeztem az elmosott borospoharam, a cseppek lassan indultak meg lefelé a pohár oldalán. Átengedtem magam a bambaság nyugalmának és megkövülve figyeltem a víz csepegését.
— Szóval múltkor sétáltattam Édenkét az alsó-parkon keresztül és amikor elhaladtunk a nyúldomb mellett, megláttam azt a lányt, éppen átmászott a hídkorláton.
— Mit csinált ott? Nyakát akarta törni?
— Nem. Képzelje, azt láttam, hogy elkezdett egy láthatatlan szálon leereszkedni a patak vize fölé és lassan selyem burkot font maga köré.
— Azt mondja, hogy fogta magát és bebábozódott?
— Én kiabáltam neki a hídról, gyere ki abból a gubóból, te csitri! Elment az eszed? Keress inkább egy rendes munkát és meg is fésülködhetnél végre, te csapzott liba!
— Majd kinövi, talán előnyére válik.
— Ugyan már, férgekből nem lesznek pillangók!
— Most fejezze be! Mit képzel maga, hogy beszél! Reggel óta traktál a lány szapulásával. Még hogy bebábozódott, hát be van maga rúgva? Van nekem jobb dolgom is. Édenke vár, meg kell sétáltatni. Nem értem, honnan szedet össze ennyi marhaságot!
— Magától. Pont maga mesélte nekem múlt héten. Nem emlékszik?
— Tedd a vízre! Tedd már a vízre a papírhajót! - mondta egyre türelmetlenebbül a szőke lány. Csalódottan néztem a mérnöki pontosággal meghajtogatott kreációra.
— Köszönöm, de...ezzel nem jutok semmire. Persze, ha holnap esetleg megtanítanál inkább papírrepülőt hajtogatni...
A lány hirtelen rámförmedt.
— Holnap már nem leszek itt!
— Holnap már nem leszek itt. - mondtam magamnak. Az ablakhoz léptem, kinéztem az utcára.
Két nénike egymásba karolva lassan battyogott át a park felőli zebrán, egyikük kezében póráz lógott... egy ideig elkísértem őket tekintetemmel.
Talán egyszer én leszek az egyikük.
Berakom a mosnivalót...el kell menjek vásárolni…vissza kell hívjam videochaten a barátnőmet..festenem is kéne.
Visszaülök az üres vászon elé… félbehajtom, keresztbe, átlósan… Gondolok egyet, összegyűröm nagy galacsinba és bedobom a patak vízébe.