Jenei Gyula

LAPUNKBAN MÉG »
SPN könyvek ajánló

Jenei Gyula
Körmendi Lajos sírjánál
A Berekfürdői Körmendi Lajos Írótábor nyitónapján
Kedves Írótáborosok, kedves Lajos!
Már a megszólítással bajban vagyok, mert nem ugyanazt mondanám azoknak, akik most itt összejöttetek, és nem ugyanazt neked. Illetve, ha lenne, ha lehetne még olyan helyzet, amikor mind így együtt, akkor nyilván beszélhetnék olyasmiről is, amit mindannyiótoknak szánnék.
Hogy neked mit mondanék, Lajos? Talán olyasmiket dünnyögnék, amiket csak Istennek vagy halottnak szokás. Valami magánbeszédet. Amit úgysem hall senki. Vagy nem tudjuk, hogy hallja-e. És ha hallja, akkor sem történik semmi, ami érzékelhetően jó vagy rossz. Valami monológot mondanék, ami lehetne ugyan párbeszéd, akár vita is, ám monológszerű, mert amit Isten vagy a halott mondanának, azt mégiscsak az fogalmazza meg, aki gondolatban párbeszédbe lép velük.
Ha az írótáborosoknak, az itt egybegyűlteknek kellene mondanom valamit, talán Lajos érdemeit méltathatnám, különös tekintettel a berekfürdői tábor kitalálására, megvalósítására, s arra, hogy miként vezette-szervezte ezeket az alkalmakat az ezredfordulón — a munkásságával nagyjából úgyis tisztában vannak a jelenlévők. És lehetne emlegetni vidám vagy épp súlyosabb történeteket, amik itt estek meg a táborlakókkal, mert végül minden anekdotává szelídül, elvégre az írófélék csupa anekdotikus figurák, akik a hétköznapokban tapicskolva is fölülemelkednek mindeneken. Vagy inkább: akik a valóság felett szárnyalva is képesek beleragadni a sárba?
Amikor pár hete Kocsis Csaba megkért, mondanék rövid beszédet a sírnál, először az jutott eszembe, azt kezdtem dünnyögni magamban, hogy már idősebb vagyok, mint amilyen te, Lajos, valaha voltál. Eltűnt közölünk a tizenhat év korkülönbség, s már nem vagy az idősebb báty. De vajon lehet ez? Lehet így? Felcserélődhetnek a szerepek? Lehet az, hogy József Attila vagy Kosztolányi Dezső ne a bátyánk legyen?
Aztán azon dünnyögtem még, hogy miként bántak veled a halálod óta eltelt évek. Tavasszal azt játszottuk az Eső folyóiratban, hogy felkértünk írókat, vegyék magukra a köpönyegedet, olvassák újra az egyik kulcsversedet, a Barbaricumot, amely a nyolcvanas évek fordulóján a centrum és periféria viszonyáról, a kelet-közép-európai sorsvállalásról beszél metaforikusan. Ez a metafora egyébként végigkísérte írói pályádat — azt hiszem, egyre szűkülő jelentéskörben. Vagyis a Barbaricum egyre inkább a vidék Magyarországát, Jász-Nagykun-Szolnokot vagy a Nagykunságot jelentette számodra. Ez a szó nemcsak vers- és kötetcím lett, de kiadót is ezen a néven alapítottál. (S ha engem is megkérdeznek, amikor ennek az írótábornak kerestek nevet, talán a Barbaricumot javasoltam volna.) Szóval azt kértük néhány költőtárstól, hogy az Esőben gondolják újra a versedet, lépjenek vele párbeszédbe, írjanak lírai reakciókat, párverseket, hommage-költeményeket. És írtak. Személyes ismerőseid, barátaid: Fecske Csaba, Zalán Tibor, Petőcz András, Fekete Vince, Vass Tibor. És írtak olyanok is, akikkel már nem ismertétek egymást, vagy csak távol(abb)ról. Távolabbról tudtatok egymásról (mint öröm és bánat), esetleg még olvastátok is egymás dolgait, könyveit, de már nem ültetek közös asztalnál.
És ezzel tulajdonképpen a feledésre és az emlékezetre akarok rátérni. Arra, hogy amikor valaki meghal, egy pillanatra divatba jön, aztán pedig lassan kopni kezd az emléke. Azt mondják, ahhoz, hogy valaki megerősítse helyét, vagy bekerüljön a kánonba, ahhoz újra fel kell fedezni. Azt hiszem, ideje lenne, Lajos, téged is betuszkolni (nem a nagykunsági, hiszen itt nincs olyan nagy tolongás, hanem) az összmagyar irodalmi kánonba. Nem kellene elsietni, de túl sokat sem szabadna várni. Kellenének újraolvasások, párbeszédek a műveiddel, ehhez persze újabb kiadások olyan kiadóknál, amelyek terjesztenek is. Kellene megbízható, használható kismonográfia rólad, tanulmányok a munkásságodról, és be kellene vinni a könyveidet a gimnáziumokba, ahol csak lehet, Karcagon, a Kunságban — legalább a megyében.
Karcagról jut eszembe, hogy a rendszerváltást követően a képviselőtestület újragondolta a díszpolgári címet, és Pro Urbe díjat is alapított. Az utóbbi kapcsán hatalmas vita támadt. Két jelölt volt (mindkettő megkapta végül), egy nyolcvan év körüli, köztiszteletnek örvendő fazekas, id. F. Szabó Mihály, a népművészet mestere, aki még Kántor Sándortól és Badár Balázstól tanulta a szakmát, és egy gimnazista, Daruka Pisti, aki viszont remek versenyeredményeket szerzett az iskolájának. És a városának. Daruka, úgy tudom, külhoni és magyar egyetemeken, kutatóintézetekben otthonosan mozgó tudós lett. De akkor sokan ágáltak ellene, mondván, egy tejfölösszájúnak csak nem kellene ilyen ragos elismerést adni. Te viszont tudtad, egy díj a bizalomról is szólhat. Mert a bizalom is fontos.
Aki a karcagi gimnazistát harminc esztendeje Pro Urbe díjra javasolta, az te voltál, Lajos. Te: a költő, író, műfordító, újságíró, gimnáziumi tanár, kultúraszervező, könyvkiadó és lapszerkesztő, mindenki ismerőse, mindenki történetének meghallgatója, megírója, a rendszerváltás Jász-Nagykun-Szolnokban megkerülhetetlen alakja, akinek szívügye volt város. És aki sem életében, sem posztumusz nem kapott díszpolgári címet szülővárosától, Karcagtól. Pro Urbe díjat sem. De még a város kultúrájáért járó elismerést sem, amit pedig a rendszerváltás óta több mint százhúszan kaptak meg Karcagon.
Hát csak így! Lassan fordul a világ.
Nem mentél el sosem Karcagról, a könnyebb érvényesülés reményében sem költöztél a székesfőprovinciába, inkább a barátaidat, az írókat, művészeket hívtad el a városodba, illetve Berekfürdőre, hogy elbüszkélkedj nekik a nagykunsági kisvilággal, s azok (ti, mi) szerte vigyük hírét a nagyvilágba.
Azért kíváncsi lennék, ha most körbenéznél itthon, a Nagykunságban, Magyarországon, Európában és a világban, miket gondolnál, milyen történeteket mesélnél a tyúkszemáztató medencében, milyen eseményekkel kapcsolatban emelnéd föl a mutatóujjadat elismerően vagy figyelmeztetően.
Azon az ösvényen bandukolunk mi is, amin te is jártál, Lajos. Néha bizonytalanná válik az út, le-letérünk róla, eltévedünk kicsit a vadonban, ebben a nagy sötétlő erdőben. (Egyébként épp hétszáz éve, hogy Dante meghalt. Száműzetésben persze. Firenzéje csak később emelt neki síremléket. Üres síremléket.) Szóval keressük, járjuk mi is a te barbaricumi utadat, kerülgetünk párducokat, oroszlánoklat, farkasokat. Aztán majd lesz valahogy.
Hát csak így! Amíg lehet. Ahogy lehet.
*Elhangzott Körmendi Lajos sírjánál, a 2021. évi Berekfürdői Körmendi Lajos Írótábor nyitónapján, szeptember 6-án