„Miről beszélhet egy rendes ember a legnagyobb élvezettel? A felelet: saját magáról.” — írja Dosztojevszkij a Feljegyzések az egérlyukból című kisregényében. Ez a megállapítás természetesen minden regényíróra vonatkozik, még az ún. történelmi regények szerzőire is, bár ők sok esetben szeretnek elbújni mintegy a történelmi színfalak mögé, mintha a mű nem róluk szólna.
De mielőtt a címben feltett kérdésre válaszolnánk, mindenekelőtt próbáljuk meghatározni, hogy mit is nevezhetünk történelmi regénynek?
Az egyszerűnek tűnő válasz persze az, hogy az a regény, ami a történelemben játszódik, számunkra már elmúlt, letűnt történelmi korokban. Azonnal adódik az újabb kérdés: mit nevezünk ún. "letűnt kornak"?
Tíz évvel ezelőtt a Vásárhelyi Történettudományi Találkozón egy egyetemista lány a hatvanas-hetvenes évek magyar beat nemzedékéről tartott előadást, és én akkor döbbentem rá először, hogy ami nekünk az ifjúságunk volt, az másoknak már történelem. Vagyis egy idő után szinte minden ma játszódó, társadalmi regény történelmivé válik, kivételek ez alól a teljesen abszurd történetek — bár ezek inkább a dráma műnemében népszerűek.
A nagy regényírók társadalmi regényei is történelmiek lettek mára, így például az Anna Karenina, melyben viszont több önéletrajzi elemet is felfedezhetünk, elég csak Levinnek a biliárdasztalra krétával felkarcolt szerelmi vallomására gondolunk, vagy a kaszálás jelenetére. (Tolsztoj nagy kedvvel vett részt a mezei munkákban.)
Arról nem beszélve, hogy a direkt módon kifejezetten történelminek szánt regény sokszor soványabb, gyengébb lesz, mint az, amit nem kifejezetten annak szánnak. Mint ahogy az általam legjobbnak tartott krimi írók sem bűnügyi regény akartak írni. Dosztojevszkij nem azzal a céllal ragadott tollat, hogy egy nehezen felfejthető bűnügyi regényt írjon (Karamazov testvérek), Shakespeare nem feltétlenül horrort (Titus Andronicus) akart írni ... mégis beilleszthetőek lennének ebbe a kategóriába, ha nem lenne alkotásuk sokkal több ennél. Vagy a mindnyájunk által jól ismert A Mester és Margarita, melyben Bulgakov egyszerre ír történelmi regényt Pilátusról és Jézusról, vérbő szatírát és fantasztikus regényt a jelenkorról. Ezt a művet valóban nem lehet egyetlenegy skatulyába sem begyömöszölni, ám önéletrajzi elemek ebben is akadnak egyrészt a Mester alakjában, akinek a regényét bár senki nem akarja megjelentetni, mégis, már előre rossz kritikákat írnak róla,¹ másfelől pedig Margarita figurájában, illetve a köztük kibontakozó örök szerelem leírásában.
Most, hogy így jól megkevertük a történelmi regény meghatározásáról szóló ismertetőnket, beszéljünk egy keveset a múltról. De még mielőtt erre rátérnénk, feltennék néhány kérdést az önéletrajzi regénnyel kapcsolatban, melyre előadásomban — reményeim szerint — meg tudok válaszolni majd. Tehát: csak a saját élettel foglalkozó regény tekinthető önéletrajzinak? Vagy a felmenőket marginálisan megemlítő még belefér ebbe a kategóriába, de a csak a nagyszülőkről, szülőkről, stb. szóló már nem? Minek tekintsük a napló műfaját? És csak a mi naplónk fér ebbe bele, vagy másoké is? Azt hiszem ennyi kérdés elég lesz egyelőre, arról nem beszélve, hogy ezekkel már a többi előadás kapcsán is foglalkoztak már. Személy szerint nem szeretnék ezekre külön-külön válaszolni, hanem csak egyben, vagyis a történelmi regénnyel együtt, ahogy már a címben is meghatároztam: a történelmi regény önéletrajzi szempontból. (Meg is fordíthatnánk: az önéletrajzi regény történelmi szempontból.)

A múlt

Természetszerű, hogy a történelmi regény, mint olyan, csak a romantika korában lesz népszerűvé. Korábban inkább eposzi formában jelentkezett, Homérosz, Vergilius, Zrínyi Miklós voltak Viktor Hugo, Stendhal, Tolsztoj, Jókai Mór, Gárdonyi Géza és a többiek nagy elődjei. Nálunk a regényt, főleg a történelmi regényt a nagy mesemondó tette népszerűvé, akinek műveiben szintén szép számmal akadnak önéletrajzi elemek. Az Aranyemberben Jókai maga számára is legkedvesebb regényében például Tímár balatonfüredi háza Jókai ma is látogatható villája, Komárom pedig maga az író szülővárosa. Az aranyember például nem is igazán vehető történelmi regénynek, talán bizonyos elemeiben társadalminak inkább, az egyik angol nyelvű kiadás címe a Modern Midas, mely bár arra az emberre utal, akinek a kezében minden arannyá válik, ám Midas neve által talán tudattalanul, de mégis érzékelteti az aranykor utáni sóvárgást, a boldogság szigete utáni vágyakozás utópiáját; a ma olvasójának mégis inkább történelmi regény.
Igaz, olyan történelmi regény, mely időnként minden romantikus fordulata ellenére teljesen időszerűvé válik. Hiszen, ki ne hördülne fel, vagy kacagna azon (kinek-kinek vérmérséklete szerint), amikor Kacsuka úr elárulja Tímárnak, hogy nagy hadsereggyakorlat lesz hamarosan Komárom alatt, és a katonáknak kenyérre van szükségük, s mindezideig Brazovics ajánlata volt a legkedvezőbb, mert száznegyvenezer forintért szállítana és az "illető" személynek húszezer forintot ígért, viszont Tímár az elázott búzájából tehetne ajánlatott százharmincezerre, s fizethetne az "illetőnek" harmincezret. S ha még egyéb kifizetnivalóit is törleszti, legalább hetvenezer forintja marad majd tisztán. Stehlen und stehlen lassen, vagyis lopni és lopni hagyni, bár itt inkább csalni, és csalni hagyni lenne a pontos, de az előbbit mondja Jókai, és ez a mondás ma is aktuális.
Vagy amikor Brazovicsot a Komárom környéki kisajátításra váró földekkel teszi tönkre oly módon, hogy előbb a szerbnek árulja el, mit kell felvásárolnia jó pénzért, majd a hofkriegsrath vezetőjét beszéli rá: jobban járnak Bécsben, ha csak apránként vásárolják fel a komáromi erőd építéséhez szükséges földeket, a Brazovicsét, a monostori földeket majd úgy húsz év múlva.

A közelmúlt

Az én gyerekkoromban a történelmi regényeket inkább az ifjúságnak szóló regények kategóriájába gyömöszölték bele, így én is nagy élvezettel olvastam Az egri csillagok mellett Hunyadi Józseftől A fekete lovagot, vagy A koppányi aga testamentumát Fekete Istvántól. Utóbbinak szintén vannak önéletrajzi vonásai, oly módon, hogy a szerző maga is somogyi származású, s nem csupán az elemi iskolát, de a polgári fiúiskolát szintén a megyében végezte, Göllén, illetve Kaposvárott.
Tehát sok esetben a helyszín ismerete, a tájnyelv, a szokások ivódnak bele önéletrajzi elemekként a történelmi regénybe. Ide lehet sorolni például Cselenyák Imre Ágoston úrfi, vagy Arany Jánosról szóló Áldott az a bölcső és a Tölgyek alatt című két regényét, hiszen a szerző is a Nyírségben nevelkedett, így a fiktív szereplők megszólalásaiban, nyelvezetében abszolút hiteles és egyáltalán nem archaizáló tudott maradni.
És akkor — vagyis a rendszerváltozás előtti időkben — még nem olvashattunk az akkori rezsim által indexre tett könyveket, így a már említett Fekete Istvántól a Zsellérek címűt, mely még inkább át van szőve önéletrajzi elemekkel, tulajdonképpen az író saját gyermekkori és ifjúkori éveit írja le benne.
Vagy mégis, de olyan „fél-szamizdatban”, külföldről becsempészve olvashattuk Faludy György mára már halhatatlanná vált önéletrajzi regényét, a Pokolbéli víg napjaim-at, mely angol nyelven jelent meg először (My Happy Days in Hell), és nekem személy szerint egy AB illetve ABC Független Kiadó által megjelentetett kötet van meg, ahol a szerző a copy right-ban még torontói illetőségűként volt bejegyezve. Ugyanígy nem ismerhettük Márai Sándor szintén zseniális Föld, föld című esszéregényét az átalakulás éveiről, és sok más művet. (Máraitól gyakorlatilag semmit, mert kijelentette, hogy amíg az oroszok itt vannak, s nem lesz demokratikus választás, addig tőle semmi sem jelenhet meg itthon.)
A Jugoszláviában élő Gion Nándor (az író 1993 szeptemberében települt át Magyarországra) pedig meg sem írhatta még akkor az Ez a nap a miénk című könyvét, hiszen az a magyar csapatok vajdasági bevonulását örömnapként aposztrofálta, s benne az 1945-ös közel negyvenezer ártatlan magyart, és ki tudja hány német származásút brutális módon felkoncoló szerb vérengzésről pedig egyszerűen tilos volt beszélni. A fent említett művek mind önéletrajzi ihletésűek, Faludyé egyáltalán nem titkoltan, hiszen eleve saját élményeket ír le, nagyjából 1938-tól, valamikor a hatvanas évekig bezárólag. Márai Föld, földje szintúgy, csak nála 1944-ben kezdődik a történet és 1948-ban zárul. Gion esetében viszont egy egyes szám harmadik személyben, és teljesen hagyományos időrendben megírt egyenes vonalú regényről beszélhetünk, ami egy az első világháború után kezdődő regénytrilógia harmadik része. (Virágos katona, Rózsaméz, illetve összefoglaló néven az első kettőt Latroknak is játszott címmel is megjelentette az író.)
Gion regényeiben szenttamási rokonságát, családját, felmenőit és azok barátait örökíti meg időnként kissé eltúlozva, mint például Török Ádám alakjában, máskor pedig történeti hitelességgel. (Rojtos Gallai).
A negyedik részt, az Aranyat talált címűt Gion már budapesti évei alatt írta meg, s ebben már a második világháború utáni években a szerb vérengzést követően furcsa módon különleges helyzetbe került vajdasági magyarok életét örökíti meg az író.
Ugyanígy nem olvashattunk külföldi szerzőket, mert ők szintén saját élményekből táplálkoztak, s itt csak néhányat emelnék ki, mint például Arthur Kostler Sötétség délben című kiváló regényét (Darkness at Noon), Varlam Salamov novelláit (Kolima), és Vaszilij Grosszman-nak Élet és Sors című és Tolsztoj Háború és Békéjéhez hasonlítóan nehezen olvasható nagyregényét. Azért mondom ezt Grosszmanról, mert annyira szerteágazó az egyébként realista történet, annyi szereplő és "Sors" van benne, hogy ember legyen a talpán, aki kiigazodik a sztoriban, illetve a magyar olvasó számára amúgy is megterhelést jelentő hármas tagolású orosz nevek szövevényében. Ráadásul nem csupán témájában hasonlít Tolsztoj Háború és békéjéhez, hanem megírásának módjában is. Grosszman szintén leír minden apró részletet, akárcsak a nagy előd. Szerb Antal Háború és békéről írt nem túl dicsérő sorait idézve, mindez: árnyékszék realizmus.
Utóbbi művet jól ellenpontozza egy sokkal korábban megírt regény, melyről megint csak nehéz eldönteni, hogy melyik kategóriába szuszakolható bele. Ez a többnyire ifjúsági íróként emlegetett Jack London regény a Kóbor csillag (The Star Rover) című, mely magyarul először 1924-ben jelent meg, és aztán sokáig nem, majd 2011-ben újra. (Az amerikai szerzőnek gyakorlatilag minden műve önéletrajzi ihletésű, hiszen a fél világot bebarangolta, s a kalandok inspirálták prózáját. Önéletrajzi regényében, a Martin Edenben pedig íróvá válásának nehézségeit és a siker buktatóit, és az azzal — ti. a sikerrel — járó kiábrándultságot örökíti meg.)
A Kóbor csillag fantasztikus műként van emlegetve, pedig ugyanúgy lehetne történelmi regényként, vagy fantazy-ként jelölni. (Utóbbit meg szokták különböztetni a tudományos-fantasztikus irodalomtól.) És rengeteg önéletrajzi elem szerepel benne. Az egyes szám első személyben megírt történetben Durell Standing professzor az USA egyik legkegyetlenebb börtönébe kerül, ahol egy szerencsétlen véletlen folytán őt gyanúsítják meg holmi nem létező dinamitnak a fegyintézetbe való csempészésével. Mivel fogalma sem lehet róla, hol van az igazából csak egy fegyenc által kitalált robbanóanyag, egyre keményebb kínzásoknak vetik alá, melyek közül a legrafináltabb a kényszerzubbonyba kötözés. Először csak huszonnégy órára kényszerítik mozdulatlanná a főhős testét, később ez az idő egyre nő... A rémes állapot ellen Standing az indai jógikhoz hasonló tetszhalott állapottal védekezik, és közben "kóbor csillagként" járja be előző életeinek színterét. Megtestesüléseiben hol francia párbajhős, máskor skandináv származású legionárius Palesztinában, vagy hajótörött tengerész Koreában-, illetve egy másik alkalommal egy lakatlan szigeten. A múltbeli részek — a Palesztinában játszódóban Jézus és Pilátus ugyanúgy megjelenik, mint Bulgakov művében —, akár történelmi elbeszélésekként is olvashatók, s az önéletrajzi elemeket a tengerészélet nehézségei mellett a börtön, illetve a koreai jelenetek szolgáltatják. Jack London többször volt letartóztatva, és mikor haditudósítóként a japán-orosz háborúról írt, akkor Koreába is eljutott. Egyedül a karmikus elem hiányzik a műből, mert bár Standing rádöbben, hogy az időnként a kontrol nélkül rátörő vak gyűlölet okozta számos elmúlt életében a halálát, ezen az érzésen, az elméjét és egész lényét elöntő vak dühön, pontosabban ennek a leküzdésén úgy látszik nem tud — vagy nem akar? — változtatni. Némileg ellentmond ennek a megállapításnak a könyv végén a halálraítélt Standing nyugalma, de a főhős nyugalma nem a karmája felismerését jelenti, ez a lelkiállapot csupán az örök élet, a lélekvándorlás megtapasztalásának az eredménye.

A máról

Ugorva az időben, a mai szerzők közül szintén vannak olyanok, akik nem is szerettek volna történelmi regényt írni, csupán önéletrajzit, ám az idő múlása miatt műveik mégiscsak a történelem egyes korszakait mutatják be az ő szemszögükből. Különösen érdekes például Hegedűs Imre János Állóképek című tavaly megjelent önéletrajzi regénye. Az 1941-ben Székelyhidegkúton született szerző a második bécsi döntés értelmében Magyarországon látta meg a napvilágot, hogy aztán 1944-ben a partiumi és észak-erdélyi magyarsággal együtt Romániába kerüljön — a felnőttek számára újfent, az ő kis életében viszont először. A magyar — román határ hároméves koráig a falu határa volt, s a „nagy átállás után” a szomszéd „oláhfaluból” csapatostul jöttek át a nála jóval idősebb gyerekek. Egyik alkalommal leverték a magyar trikolóros leventesapkáját, majd letették a földre, körbeállták és belevizeltek, utána pedig akárcsak egy koronát, a kisfiú fejébe húzták.
A későbbiekben természetesen szó esik az orosz katonákról, a magyar diákélet nehézségeiről, az üldöztetésről Ceausescu alatt, majd az osztrák emigrációról is. Mindez annyira megnyerő, élvezetes stílusban, álmokon és fantáziákon keresztül, hogy az ember szinte sajnálja, hogy vége szakad a pillanatképeknek, az állóképeknek, ahogy a szerző nevezi az emlékeit.
Másik nagy könyvélményem az elmúlt időben Barna Imre Kérdezd meg tőle című regénye volt, de erről inkább majd az előadásom végén, a pikareszk regények kapcsán szeretnék beszélni.
A székely Hegedűs mellett a fiatalabb nemzedék részéről a kolozsvári Király Farkas az, aki Sortűz című — szintén önéletrajzi jellegű — regényében az 1989-es temesvári forradalomnak állít emléket egy magyar, egy szerb, egy szász és egy román fiú történetén keresztül. A négyes tagolás feszültté teszi az amúgy is izgalmas történetet, melyet a szerző személyesen élt át, hiszen pont azon az őszön hívták be katonának. (Akutagava írt hasonlót A vihar kapujában címmel.)
Király Farkassal hasonló korú szerző Bene Zoltán. Nemrégiben megjelent történelmi regénye az Isten, ítélet című Nagy Lajos korában játszódik és többnyire Itáliában, ám a főszereplő Szórád Lőrinc szegedi származású, akárcsak a könyv szerzője. Rokonítható így Cselenyák Imréhez, hiszen a szülőföld minden ízét, zamatát meg tudja mutatni a fordulatos kalandregényben. Az újdonság nála a reneszánsz kezdetének összevetése a mai korral, illetve a nápolyi sorstragédiában meggyilkolt Endre királyfi sorsának szinte fantasy-szerű újra gondolása. Nagy szerepet játszanak a regényben a szürrealista képeket felvonultató álmok, s ezek mellett a történetvezetés egyenletes, lineáris, könnyen követhető. Bene Zoltán más regényeiben szintén szerepelnek önéletrajzi elemek, ilyen az idén megjelent Mandola története, és a tulajdonképpen disztópiaként megírt regény, A sarki fény is. Utóbbi műfaja ellenére (a jövőben játszódik, és messze fönt északon, a lakatlan Ferenc József földön), ha nem is nevezhető egy az egyben történelmi regénynek, de mégis sok ponton az. Párhuzamos világokról olvashatunk itt, mintha lett volna egyszer a mi általunk ismert történelem első világháborúval, a monarchia szétesésével, orosz forradalommal, stb, és egy másik, melyben a főhős él. Utóbbiban nem tört ki a világháború, nem ölték meg a trónörököst, és még mindig a kaiser uralkodik.
Egészen önéletrajzi ihletésű ez az alkotás, még akkor is, ha tudjuk, Bene boldog házasságban él Szegeden, elismert oktatója a Károlyi egyetemnek, több neves irodalmi lap szerkesztője. Belsőleg önéletrajzi a szöveg. Szándékosan nem írok történetet, a már-már közhelyes „szöveg” helyett, mert a belső világ szimbolikus kivetülése ez, melyben egyetlen egy dolog hozhat megnyugvást, s ez a szülőváros, Szeged szeretete. Ám míg a korábbi művekben a főszereplő vagy visszatérhet a szülővárosába, vagy annak a közelébe (Áramszünet; Isten, ítélet), itt halvány reménye sem marad erre. Súlyos bűne van, de ezt a bűnt sem olvassák a fejére nyíltan, s tulajdonképpen nem is az övé, hanem az apjáé.²
És a vége, a befejezése sem jó a kisregénynek, nincs megoldás, nincs feloldozás, sugallja a szerző már nem először, hiszen az Áramszünet című ugyanígy a jövőben játszódó regénye végén is ez derül ki, a szerzőnek ez — ti. a globális nagytőke által utalt fogyasztói társadalom kiúttalansága —, a mai világról alkotott véleménye.
Viszont van egy vidám, pikareszk regénye, Az érdemes, nemes Rózsasándor kalandjai, melyben mindenkit Sándornak hívnak, akár betyár, akár pandúr. És pikareszk a már említett Barna Imre Kérdezd meg tőle című alkotása. Utóbbi az apjával készült képzeletbeli beszélgetéseken alapul, s rokonítható Bernáth László Beszélgetés a halott apámmal cíművel, csak míg utóbbi legnagyobb érdeme a második világháború előtti vidéki zsidóság életének személyes dokumentációja, addig Barna könyve egy hihetetlenül izgalmas nyomozás története, szerelemmel, és már-már elképzelhetetlen és rekeszizomrázó betétekkel.
„Szeretném, ha a zűrzavarról is szólna ez a könyv, vagy arról, hogy miképpen ölthet alakot ez a zűrzavar” — nyilatkozta nemrégiben Barna Imre. Elég szépen összeállt, hiszen a húszas évektől követhetjük végig a Barna — Barabás — Berg család sorsát, ráadásul olyan gördülékeny és mégis feszes stílusban, az izgalmakat és a humort oly tudatosan adagolva, hogy nem bírjuk letenni a könyvet. Letehetetlen regény, hányszor hallottuk már ezt a szót, közhelyé faragva a minősítést. De mikor több ezer könyv elolvasása után még mindig megragad, elvisz valami flow érzés, a fiatalság (?), vagy a fatalizmus (?) zamata — ha lehet ilyen képzavart mondani, de mégiscsak valami efféléről van itt szó, akkor tényleg azt kell mondjuk, nem csak tartamilag, de formailag is újszerűt kap kezéhez az ember. Barna Imre ugyanis úgy szövi, úgy írja meg ezt a beszélgetést, hogy főleg az apja beszél egyes szám első személyben, így a két egyes szám első személy úgy fonódik össze egymással, hogy könnyen érthető és követhető, és mégis rímel egymásra.³
Tehát nem mondhatjuk, hogy nem újult meg a történelmi regény, sőt, bátran kijelenthetjük, hogy a mind inkább beépített személyes történeteket magába építve, manapság igazi reneszánszát éli.
Akadnak teljesen hagyományos stílusban írt művek, mint például Bencsik Gábor Mari története, melyben a szerző ezúttal nem a közvetlen felmenője, hanem a nagyanyja történetét meséli el in medias res-ként belecsapva a sztori közepébe. (Itt újdonság maga a téma, a délvidék magyarságának az első világháborút követő szenvedéstörténete.)
Aztán van olyan szintén hagyományos stílusban megírt mű, mint Kapa Mátyás Harangszótól harangszóig című, Kőszeg regénye alcímű alkotása. Utóbbiban önéletrajzi elem maga a hős várkapitány Jurisics Miklós naplója. A szerző, Kapa Mátyás a naplót végigolvasva eddig soha nem publikált érdekes adalékra talált. A török fővezér, Ibrahim pasa többször kihívta Jurisicsot tárgyalni, mondván, adják meg magukat, mire a várkapitány rendre nemet mondott, ám az ostrom annyira elhúzódott, és annyira fáradtak, éhesek és elgyötörtek voltak ostromlók és ostromlottak egyaránt, hogy az utolsó tárgyalás napján a nagyvezír kijelentette, hogy a hősies helytállásuk miatt kegyelmet eszközölt ki számukra a szultánnál, aki így a várat és a várost egyaránt a gyauroknak ajándékozza.
— Viszont — tette hozzá a nagyvezír — így rengeteg pénzed megmarad, nem kell nekünk hadisarcot fizetned. Vásárolhatsz drága portékákat, például ezeket a gyönyörű kaftánokat itt, ni.
És Jurisics Miklós belátta, hogy drága pénzért kaftánokat kell most vásárolnia a töröktől.
(Utóbbi sorokat szabadon idéztem.)
Tehát az önéletrajz, a személyes elemek ily módon is beépülhetnek a műbe.
Nem tudom, létezhet-e olyan regény, akár történelmi, akár társadalmi, ahol nincs valamilyen személyes adalék, nincs olyan helyszín, vagy történet, ami nem érintette volna meg a szerzőt. Gál Vilmos például Báthory Istvánról szóló kétkötetes regénye helyszíneit többször bejárta. Saját elbeszélése alapján ötször volt Krakkóban, és számtalanszor Erdélyben, ahol az egyes jelenetek játszódnak.
Petőcz András Idegenek című háromkötetes trilógiájában az egyik jelenetben saját tengerparti élményét írja le — almák úszkáltak a vízben —, máskor saját egykori naplójából idéz. (Az öregember jegyzetei.) És magának a nehezen meghatározható műfajú, ám lebilincselően — Kertész Imre szavaival: letehetetlen —, alkotásnak a megírását a beszláni túszdráma, vagyis egy történelmi esemény motiválta. Előadásom végén nem lehetek annyira álszerény, hogy ne beszéljek a saját regényeimről, hiszen mostanig tíz ifjúsági-történelmi regényt írtam, és kettő felnőtteknek szólót. Utóbbiakból az első a Janus.
2015-ben, a Tokaji Írótáborban kérdezte tőlem Diószegi Szabó Pál barátom, hogy miért nem írok magyar trubadúr regényt.
Azt válaszoltam, hogy azért, mert nem volt ilyen. Tudunk ugyan Imre király udvarában élt francia trubadúrokról, az egyik egy Vidal, a másik Faidi nevezetű, de magyar trubadúrról, vagy énekmondóról nem szól a krónika.
Ezért aztán kitaláltam egy képzeletbeli magyar trubadúrt, aki Janus Pannonius álmaiban jelenik meg, s akinek az első verse akkor szerepel a regényben, amikor Janust a barátja, Galeotto Marzio próbálja arra ösztökélni, hogy írjon verset magyar nyelven. Janus váltig erősködik, hogy ilyen bikkfa nyelven nem lehet alkotni, Galeotto szintén köti az ebet a karóhoz. Összevesznek, Janus mérgesen elrohan. A könyvtárba siet, ahol a polcról lekapott kódexből kiesik egy pergamen, rajta egy magyar nyelven írt költeménnyel, Ádámnak, a képzeletbeli trubadúrnak kétszázhetven évvel korábban írt versével.
A verset természetesen nem Ádám írta, hanem Szabó Pali. Pali történetesen éppen szerelmes volt, és bőséggel ontotta magából a szerelmes vereseket, én meg kitaláltam, hogy Janus Pannonius pécsi püspökként szintén szerelmes, akárcsak a múltbéli trubadúr. Így aztán Pali élete, vagy ha jobban tetszik önéletrajza beépült a regénybe, melynek helyszíneinek nagy részét nemhogy végigjártam, hanem több esetben hosszú időt is eltöltöttem azokon a tájakon, melyek nem csupán a Janusban, hanem a regénytrilógia második részében, a Galeottóban szerepelnek. Láttam a szénégetők boksáját a Börzsönyben, a Szénpatak völgyében, sétáltam a királyi palotában Esztergomban, barangoltam a föld alatti városban Nápolyban, jártam Firenzében, és a Velence környéki szigeteken, álmaimban pedig sokfelé, ismeretlen tájakon és létezőkön egyaránt.
Álmaimat pedig szintén beleépítettem a regényekbe. Egyik legkülönlegesebb az volt, amikor egy barna hajú nő azt kérte tőlem, hogy építsek a tenger szigetére katedrálist, és ha készen van, akkor az orkánszerű szélben irgalmatlan hosszú gólyalábakon álljak a katedrális fölé, és ott egyensúlyozzak. Én ezt nem akartam megtenni, és álmomban meg is mondtam a nőnek, aki ezen roppant mód elcsodálkozott.
Hogy aztán sikerült-e valamit felépítenem a regényeimben — no nem katedrálist, csak valami apró kis búvóhelyet, ahol meghúzhatja magát az olvasó —, azt majd eldönti az utókor. Vagy nem dönti el. Mert ez is egy opció.



¹ „...tízesztendős irodalmi pályafutásom alatt 301 recenzió jelent meg rólam. Ezek közül dicsérő 3, ellenséges-szidalmazó:298. Az utóbbi 298 írói életem tükörképe.” — írja Bulgakov egyik levelében.
² Részlet a szerző Csak a nőkért érdemes élni című írásából.. Az Olvasatban 2021 május 5-én jelent meg.
³ Részlet a szerző Háborús pikareszk című írásából. Az Olvasatban, 2021 május 26-án jelent meg.



A 2021-ben, a Spanyolnátha Műhelytáborban elhangzott előadás szerkesztett változata.