7. SPN tábor

„Mindjárt egy változás” — így VassNóri, köszöntés utáni első mondatában, majd nem tartja meg bevezető előadását.
Csak, hogy legyen idő Gáspár Feri és Szalai Zsolt előadására (életrajziságról, ihletről, történelmi-regénységről).
Meg fürdésre. Meg vacsorára. Meg meggyes sör ivásra. Meg pálinkára. Meg hejje-hujja első éjszakára. SPN Krú performanszra.
Na, itt azért azonnal álljunk is meg. Mert a Berka meg a Székelyhidi, „a fiúk” (VassNóri szerint), hát most valami egészen mást szántak nekünk, táborozóknak.
Szokásosan kezdődik. Szedelőzködnek, papírt tologatnak. Már tudom, elkezdték, még majomkodnak. Aztán belecsapnak. Mint valami villám, úgy üt meg, amikor rájövök, hirtelen, hogy mi történik. Talán el is sápadok. Reszketek. És rájuk tapad minden érzékem. Papp Tibor, Kemény István, Petri György, Kosztolányi Dezső, Radnóti Miklós.
Mind ők. Beléjük bújnak az életükön, a verseiken keresztül. „Hogy elérjek a napsütötte sávig” Petrije szájából lottyadt cigaretta lóg, retekmód köhög, szétesett. És ez a Petri ide tolja nekem az alkoholizmusát, az életvágyódását, a fertőben szépséget és okádék létet, és ez a Petri fogja, és úgy megríkat, hogy utána Kosztolányi és Randóti már "csak" gyomorszájazás. Én, Nagy Izabella, felfogok valamit a világ rendjéből.
Szóval ezen a pálinka, sztorizgatás éjjel egyig, tüzes-forró éjszaka (30ºC csorgó izzadtsággal) segít csak.
A másnap, az nem az enyém. Elindul valami savképződés az izmaimban, hogy mindjárt vége. Petőcz András műhelyében az író feladata a tét. Szóval meg is nézzük, tudunk-e írni. Női alkotók férfiak szemével, férfiak nőkével tudják-e látni a másikat.
Majd Fazakas-Koszta Tibor és Marosvári Kata képzőművészek arról beszélnek, hogy mi is az alkotás (folyamata). Sírok belül, olyan szép. Minden húrom feszül.
Felolvasások. Sör. Nem-tánc. Csak vonaglás egyedül, önmagamba zárva.
Az elrontott imádság kusza halmaza. Legyen, ahogy Te szeretnéd. Mégha beledöglök is.
Vörös István reggel tíztől a székbe passzíroz, fél egyig ott is maradunk. Ötlet, ihlet, Weöres Sándor és Arany János, és a „szellem megnyilatkozása”, nem győzök jegyzeteket, idéznivaló mondatokat írni. Rezgek belül, minden szó, amit mond, betalál a vesémbe, vagy hova.
Írjunk egy olyan (irodalmi) felhívást, ami teljesíthetetlen. Jesszusom, utálom ezt az embert, hát mit akar, fáradt vagyok, csorog a meleg lefelé, a termálvíz hatszáz fokos, cérnametéltet kérek a levesembe, mit akar tőlem ez az ember? Hogyan sajtoljak ki magamból egy szöveget, amikor még sosem írtam? VassTibi csodás-frappáns felkérő szövegeit nem ér.
Szóval, véletlenül jön az ötlet, az ihlet, az intuíció. Mi az, amit lehetetlen teljesíteni? Azt lehetetlen, ami már megtörtént. Mert mondjuk, az illető már megkapta a díjat rá. Sőt, azonnal duplázok is, az illető, aki elnyerte a díjat arra a felkérésre, amit most fogok én megírni, nos, ez az ember egy regény főszereplő. Tudom, hogy zseniális (ugra-bugrálok az örömtől), itt az író, ha más nem is, ő rá fog ismerni. Izgulok, mi lesz ebből (nevetve fejét csóválta a szemérmetlen lopáson).
Utolsó ebéd, mindenhol csorog a verejték, utolsó kávé, utolsó csoport-fotó, utolsó ölelések, utolsó puszik, utolsó dejóhogytalálkoztunk, utolsó jövőretáncolunk (mondja VassNóri ölelkezés közben), utolsó imádság, hogy az Isten valahogy állítsa meg az időt, még nem késő.
És azt hiszem, azonnal elkezdődik a visszaszámlálás, mint minden egyes SPN tábor végén.