Tam, ta-ta-ta-tammm, ta-ta-ta-tammm. Dübörögnek a dobok, bongnak a bongók, szól a kalimba, csilingel a xilofon, peregnek ujjain a kasztanyettek, csörög a csörgő, duruzsol a doromb, tompán rezeg a tutora. Dörmög a nagybőgő. És búúúg a szaxi. Keze alatt szépen fűzött kongája dong. Mint agyagkorongon a massza. Vagy nem is! Inkább mint egy vajúdó, dédelgetésre szoruló nyőstény. Szinte érzéki a tapintása, minthacsak a has, a csípő, engedelmeskedne tenyerének, ha végre fölenged görcséből. Dóráé? Lénáé? Veráé? Heléné?
Ahogy ott görnyed dobja fölött, minthacsak egybeforrna vele, göndör fürtjei arcába lógnak. Most ez kicsit bezavar. Bárcsak bekötöttem volna! Megrázza sörényét, s ütemesen veri a kongát tovább: tam, ta-ta-ta-tamm, ta-ta-ta-tammm. Viszi a hang, a taktus. Dörömbölő ketyegője is nyugalomra lel odabent, lomhán veri a ritmust, elandalítja a zene sodrása. Tam, ta-ta-ta-tammm, ta-ta-ta-tammm.
A táncparketten zsong az élet, fel-felzúg a taps, beindul a csörgés. Tam, ta-ta-tammm, ta-ta-ta-tammm. Jobbján Dóra hangja morajlik: the Girl from Ipanema goes walking... — énekli búgó altján a mikrofonba, és leheletfinoman lengedez. Szemét lehunyja, minthacsak álmodná az egészet. Túl közel vagy, Dóra, még mindig túl közel! Ideérzem a tavalyi nyár illatát, tengerízű csókod zizzenését, homoktól érdes bőröd a bőrömön...
Tam, ta-ta-ta-tamm, ta-ta-ta-tamm, lüktet a ritmus, örvénylik a zene, búgnak a hangok egyenként és külön-külön. Újabb és újabb futamok bolondos szele fúj. A táncolók között megpillantja Verát. Lágyan lejt egy siheder karjában, beleolvad a táncba, árad a ritmus minden pórusából. Nem is! Mintha Ő maga lenne a Ritmus. Istenem, Vera, azok a féktelen bíboréjszakák! Dekadens csöndjeink, az a kis csillag-anyajegy a melled alatt, a vadkender mindent betöltő illata. És Nick Cave. For my name was Elisa Day...
Tam, ta-ta-ta-tamm, ta-ta-ta-tamm. Ni, ni! A húgom is eljött, a kis szende! Be jó, be jóóó! Minthacsak bónuszba! Ott gubbaszt a sarokban. Lassabban oldódik, pedig tudom, bensejében ott zubog a muzsika, ott dagad a mellkasában, már-már szétfeszíti. Vele még a csipkefabimbója, kihajlottazútra, rida-rida, bom-bom-bom... Tam, ta-ta-ta-tammm, ta-ta-ta-tammm. Léna-barátnőjét bezzeg nem tudta elcsalni! Benne most dacos rátarti csönd dobog. Kár! Pedig minthacsak ma lett volna... Azok a pajkos-szemtelen bújócskák, Léna! Vörös tincseid játéka, csintalan nevetésed, szeplőid a májusi fényben. És zsibongásaink a jajdeszépvirágok közt a réten...
Tam, ta-ta-ta-tammm, ta-ta-ta-tammm. Jaaaj, és a Helén, ó a Helén! Szeme kékje, mint Tangernél a tenger! Messzi tájakon veri a taktust, talán... Vajon merre kóborol? Merre űzi nyughatatlansága ? Ó Helén, azok a sejtelmes, feslett órák! Vállaid rándulása, és lázad, az a múlhatatlan láz...
Tam, ta-ta-ta-tamm, ta-ta-ta-tamm. Jobbján Dóra hangja morajlik, akár homok a szélben. Homoktól érdes bőre a bőrömön...

When she walks, she's like a samba
That swings so cool and sways so gentle
That when she passes, each one she passes
Goes "A-a-a-h"

Tam, ta-ta-ta-tammm, ta-ta-ta-tammm.

Éjt nappá téve bőgtél, te Kicsilány! Bőgtél, ha ettem vagy ittam, bőgtél, ha elszundiztam, bőgtél, ha elhúztam otthonról, bőgtél, ha megérkeztem, bőgtél, ha a bátyáid valamelyikét rendeztem. Bőgtél, ha a mesélést este befejeztem. Csak ha didiztél, akkor volt csönd. Cuppogós, elégedett csönd.
Kimerülten kóvályogtam a lét peremén. Bágyadt időtlenségben. Istenem, dohogtam, éveket adok, ha kell! Hagyj végigaludhatnom bár három órát! Te Kicsilány!
Hátamon cipeltelek, mentünk hegynek-völgynek, parkba, oviba, táncra, uszira, neki az életnek, te Kicsilány. Alighogy letettelek, elkóboroltál. A piacon köddé váltál, patakba estél, a sípályán eltűntél, üthettük a nyomodat, te rakoncátlan Kicsilány!
És nem akartál enni, te Kicsilány. Elfúj a szél! — suttogták a felhők. Integettél, dúdoltál, meséltél, de csak madárnyi eledelt csipegettél.
Kóbor kutyákat meg elhagyott cicákat cipeltél haza, te Kicsilány. Éjjel félálmomban a bolhákat hajkurásztam. Visszamenekülve messzi tengerek fölött szálltam. És death metál koncertekre jártam.
Szédelegve, botorkálva, egy-egy dombon meg-megállva átvészeltük mégis. Ej, pedig pattanásig feszültünk apáddal, s hányszor morogtuk: látod, látod, kellett nekünk ez a Kicsilány!
Később a cigifüst meg a piagőz jött, link alakok, makacs fintorok, ajtócsapkodás. Fekete göncök, egész brutál-arzenál. Ej, haj, te Kicsilány!
Megszelídülsz valaha is, te szilaj Kicsilány?