— Jó napot kívánok! — mondta a kisfiú a patikában. — Ezt a gyógyszert szeretném beváltani. — Átcsúsztatta a receptet kis nyíláson.
Az üveg mögött gubbasztó, szürke bőrű, ráncoktól összeaszott arcú nő szótlanul elvette tőle a lapot. Miután elolvasta, mi áll rajta, felvonta bozontos, drótszerű szemöldökét, majd vastagkeretes szemüvege mögül a fiúra pillantott.
— Tudod te, hogy mit akarsz átvenni, fiam?
— Gyógyszert apa számára.
A nő rekedtesen felsóhajtott.
— Ez bizony gyógyszer — mondta. — Kis mennyiségben. De ilyen nagy mennyiségben, ahogyan ebben a receptben áll, valami egész másra szokták használni.
A fiú nem értette, hogy miről beszél a ronda nő. Annyit értett, hogy az apja most is ott vár rá kint betegen, ő pedig nem tudja elvinni neki a gyógyszerét, mert ennek az üveg mögött dolgozó boszorkának valami baja van a papírral, amit odaadott neki. Megpróbált visszaemlékezni, mit mondott neki az apja, amikor elküldte őt ide. Azt mondta, ha megkapja a gyógyszert, azonnal fusson ki az épületből, ha nem, akkor pedig köszönje meg a segítséget, és a recepttel együtt természetes módon távozzon.
— Értem — mondta ez alapján a gyerek. — Akkor köszönöm a segítséget. — Gyorsan átnyúlt az üveg nyílásán, elvette a receptet, és a kijárat felé vette vele az irányt. A boszorka meg sem tudott szólalni. Elképedt arccal bámulta őt. A gyerek felszegett fejjel menetelt kifelé arra gondolva, milyen büszke lesz rá majd az apja. Már nyúlt volna a kilincsért, amikor a boszorka megszólalt a háta mögül.
— Várj még egy kicsit, fiam!
A fiú megdermedt. Már másodjára szólította ez az idegen fiamnak, amikor őt csak apa szólíthatja fiamnak. Ez nem tetszett neki, de persze nem tette szóvá. Helyette apja szavaira koncentrált, aki azt mondta, természetes módon távozzon. Visszafordult.
— Igen, asszonyom?
A nő alattomos kígyó módjára kikúszott a pultja mögül, elindult felé, és megállt előtte. Kedvesen próbált mosolyogni, de ezzel pont ellentétes hatást ért el. Így kilátszott bizarr, hiányzó fogsora, a megmaradt rothadó fogak között pedig förtelmes bűz szivárgott ki.
— Az apukád mondta, hogy vedd át neki a gyógyszerét? — kérdezte recsegő hangon, miközben közelebb hajolt hozzá. Undorító mosolya így már a fiú szinte teljes látóterét beterítette.
A fiú érezte, hogy valami nincs rendben. A szíve mélyén tudta, hogy futnia kéne, de még sem ezt tette. A menekülés nem lett volna természetes. Az ő apja pedig azt kérte, távozzon természetes módon.
— Igen.
— És hol van most az apukád?
Ez már sok volt. A fiú biztos volt benne, hogy az apja nem akarná, hogy erre a kérdésre válaszoljon. A kisgyerek egy pillanatig dermedten állt, majd sarkon fordult. Már nyitotta az ajtót, amikor a boszorkány madárijesztő kezével megragadta a vállát, és csontos ujjait a bőrébe mélyesztette. A fiú erre sikoltani akart, de helyette más szavak jöttek ki a száján.
— Odakint van — nyögte ki. Lesütötte könnyektől áztatott szemét. Csalódott volt, szégyellte magát. Nem végezte el megfelelően a feladatot, amit rábíztak. Annyira elmerült a bánatban, hogy szinte nem is érezte, ahogy a boszorkány előretaszította az ajtóban. Mire észbe kapott, már mindketten kint álltak.
A banya rögtön felfigyelt a patika falát támasztó, rongyos öltözékű alakra, aki a fiú apja volt. Megindult felé, és hurutos hangján magyarázni kezdett neki. A fiú csak állt ott tanácstalanul, arra várva, hogy az apja majd helyrehozza a hibáját.
— Uram, láttam, hogy a recept hamisítvány, és tudom, mire akarta használni a gyógyszert. Ez már önmagában büntetendő dolog, de az, hogy a fiát küldte be, hogy ne fogjak gyanút, egyenesen visszataszító.
Az apja erre elállt a fal mellől, és a banya szemébe nézett. Piszkos arcán barázdák jelentek meg, fáradt szemei mintha felélénkültek volna a haragtól. Most nem remegtek a kezei a gyógyszerhiánytól, nem vakargatta sovány testét kényszerében. Magabiztosan szállt szembe a nővel, és a fiú pontosan tudta, ez mit jelent: apa dühös volt, méghozzá nem is kicsit. Ha pedig apa dühös, akkor mindig jól ellátja valakinek a baját, hogy csillapodjanak az indulatai. A fiúban megnyugvás futott végig, mert tudta, hogy a boszorkánynak mostantól befellegzett.
— Fogja be a száját, vén kurva! — sziszegte apa. — Adja vissza a receptet, és már itt sem vagyunk. A véleményét meg tartsa meg magának.
A boszorkány láthatóan elbizonytalanodott, de nem hátrált meg.
— Mégis mit képzel magáról? — hüledezett. — Jelentenem kell a hamisítási kísérletét. Amit tenni készült az egy undorító….
— Fogja már be! — ordította apa. — Csak fogja be, és adja ide a gyógyszert!
— Jelentenem kell. Jelentenem kell — motyogta halkan a nő, aki már egyre kevésbé látszott boszorkánynak. Hátrálni kezdett a patika bejárata felé.
— Mit csinál?! — Apa szemei kidülledtek, soha nem látott erek lüktettek a nyakában. — Hova megy?!
— Jelentenem kell — mondta újra a nő, mire apa rárontott. Megragadta a felsikoltó nőt, és nekivágta a fejét a patika falának. A nő szája mozogni kezdett, de olyan halkan beszélt, hogy a fiú nem értette teljesen, mit mond. Talán azt, hogy „kérem”, de ebben nem volt biztos. Apa még egyszer odaütötte a falhoz, mire a nő összeroggyant, és a földre esett. A feje körül vértócsa terült szét. A szája remegett, üveges szemeivel, mintha épp a fiúra nézett volna.
— Baszki — mondta apa, majd szétnézett, és berohant a patikába.
A fiú a remegő ajkú nőt nézte, és közelebb lépett hozzá. Valami nem volt rendben a helyzettel. Az apja legyőzte a boszorkát, de a fiú mégsem érzett elégtételt. Lehajolt a test mellé, ami most mozdulatlanná dermedt. Végignézett a sovány, beesett arcon, a véráztatta fejen, és a kifejezéstelen szemeken.
Az apja ekkor rontott ki a patikából a gyógyszerrel a kezében. Kapkodva vette a levegőt, arcát beterítette az izzadtság.
— Apa…. apa — nézett fel rá a fiú esdeklő, tágra nyílt szemekkel. A könnyei végigszántották az arcát. — Apa, valami nagy baj történt.
Az apja rá se pillantott a nőre. Nem szólt egyetlen szót sem. Nem adott magyarázatot a fiának.